Aranyecset: balett három felvonásban (élménybeszámoló)

Dallos Sándor könyve már régi szerelem volt, úgyhogy valahol természetesen jött az, hogy az első adandó alkalommal megnézzem a regény alapján készült balettet. Mivel még előtte utánaolvastam, vegyes elvárásokkal foglaltam el a helyem a nézőtéren. Egyfelől tudtam, hogy egy neves koreográfus elképzelése fog előttem megelevenedni a színpadon, egy olyan művészé, aki nem most először dolgoz át egy regényt baletté, másfelől viszont olvastam egy nem túl pozitív kritikát az előadásról, ami kissé tompította az eredeti lelkesedésemet. Az előadás végén ugyanúgy vegyes érzelmekkel álltam fel: csodálatos élmény volt, de mégis maradt bennem némi hiányérzet.

A balett, ahogy a róla készült ismertetőkben olvashatjuk, valóban végigköveti Munkácsy életútját attól a pillanattól, hogy beállt inasnak egészen haláláig. A regény fiktív (Sven) és valós (Paál László) szereplői életre kelnek, a kor hangulatát a minimális díszlet nem, de a gyönyörű jelmezek tökéletesen visszaadják, a színpadi technika (bizonyos részeknél a színpad hátsó falára álló vagy mozgóképek kerültek vetítésre) pedig segíti a narrációs folyamatot, hogy tudjuk éppen milyen helyszínen vagyunk, illetve – ami még fontosabb – mely festmény kapcsolódik az adott életszakaszhoz.
Az első két felvonás szerintem túlságosan is az életeseményekre koncentrált. Munkácsy szerelmei és művésztársai vonulnak sorban, a drámaiság a velük való kapcsolat kibontakozásából, illetve az olyan szélsőséges élethelyzetekből adódik, mint például a betegsége. Ha időnként nem láttunk volna a háttérben egy-egy vetített festményt, vagy ha a Munkácsyt megelevenítő művész nem táncolt volna egy festőállvány előtt, akkor ez az egész szólhatott volna bárkiről, akinek mozgalmas élete volt. Mind az alkotói folyamat átélése a maga fájdalmaival és extatikus pillanataival, mind a festői létre utaló apró jelzések háttérbe szorultak. Ott volt, de nem erre esett a hangsúly, nem ez lett kidolgozva. Legalábbis nem az  előadás első részében.

Munkácsy Mihály: Ecce Homo, 1896
Munkácsy Mihály: Ecce Homo, 1896

Én jelentős szakadékot éreztem az első két felvonás és a harmadik között. A harmadik felvonásra mintha összeszoktak volna a táncosok (a csoportjeleneteknél már nem volt kellemetlen nézni, ahogy nem jön össze nekik a mozdulatok szinkronizálása, mert tökéletesen összejött), ugyanakkor sokkal szenvedélyesebben táncoltak: mind a mozdulatok, mind az arckifejezések megteltek élettel, és a boldogság, a remény vagy éppen a fájdalom vagy a belső, lelki küzdelem szinte tapintható volt. A zenei darabok kiválasztása is ebben a felvonásban volt talán a leginkább eltalált, én legalábbis úgy éreztem, hogy ennél a résznél a zene, a történet és tánc teljes harmóniában van. Ebben az utolsó felvonásban volt az  a jelenet is, amitől nekem elállt a lélegzetem: az egyik festmény megelevenedett a színpadon. Egyszer csak ott volt az Ecce Homo tömege, örült forgatagban a festő körül – nagyon jól reprezentálva szerintem a gondolatok, képek forgatagát Munkácsy képzeletében, majd Munkácsy Krisztus lesz – szerintem ez is nagyszerű ötlet, hogy ő maga változik át, átéli a festmény fő alakjának a érzéseit, és végül néhány másodpercre mindenki beáll pontosan ugyanabba a kompozícióba, mint ahogyan a festményen láthatjuk. Számomra ez volt a csúcspont. Ugyanakkor pontosan azért, mert ezt így meg lehetett csinálni, és ennyire jól, az jutott eszembe, hogy én tulajdonképpen végig erre vártam, az egész balettől azt vártam, hogy a színpadon, miközben végigtáncolják a festő egyes életeseményeit, a táncosok Munkácsy festményeit elevenítik meg.

Összességében szép volt, élmény volt, de mindig itt marad bennem ez a gondolat, hogy milyen lehetett volna…

Kapcsolódó blogbejegyzés:
Festészet és opera: Munkácsy és az Aranyecset balett

Advertisements

Aranyecset: balett három felvonásban (élménybeszámoló)” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Visszajelzés: Festészet és opera: Munkácsy és az Aranyecset balett |

Hozzászólások lezárva