Jan van Eyck: Az Arnolfini házaspár

Az Arnolfini házaspár a reneszánsz festészet egyik emblematikus alkotása, mely számtalan szempontból újításnak számított keletkezése idején (1434), és amelyiknek hatása több festőgeneráción túl is érezhető volt, mi több: a mai napig képes olyan mély benyomást kelteni még a beavatatlan modern nézőben is, hogy emiatt számtalan a reneszánszról vagy a reneszánsz művészetről szóló könyv borítójaként választották.
Az Arnolfini házaspárt ugyanúgy nem lehet elkerülni, ha festészetről olvas az ember, mint a Mona Lisát; Arnolfiniék egyszerűen mindenhol ott vannak: rövid utalásokban, tüzetes elemzésekben, vagy művészeti elméletek kiindulópontjaként. Mivel legutóbbi olvasmányaim során én is többször beléjük botlottam, úgy gondoltam, itt az ideje egy összefoglalónak.

Van Eyck: Az Arnolfini házaspár, 1434, National Gallery, London
Van Eyck: Az Arnolfini házaspár, 1434, National Gallery, London; fotó: NGL

A festmény több címen is ismert a művészettörténetben: Az Arnolfini házaspár (amit a továbbiakban is használni fogok), Arnolfini esküvő, Arnolfini kettős portré, illetve Giovanni Arnolfini és felesége. A jelenlegi kiállítási helyén, a londoni National Gallery-ben mint Arnolfini portré (Arnolfini portrait) szerepel, úgyhogy valószínűleg ez lenne a helyes (hivatalos) megnevezés, de mivel az összes többi is felbukkan különböző írásokban, ezért azokat is lehet használni. Ugyanakkor már ez is mutatja, hogy miért foglalkoztatta és foglalkoztatja továbbra is a művészettörténészeket és műkedvelőket ennyire ez a festmény: rendkívül összetett alkotással van dolgunk, amely természethű ábrázolásmódja ellenére valamilyen titokzatosságot hordoz magával.

Sokáig úgy tartották, hogy a kettős portré Giovanni di Arrigo Arnolfinit (egy jómódú bruggei kereskedő) és feleségét, Giovanna Cenamit, ábrázolja. Az alakok ünnepélyes póza, a kézfogás, illetve a falon látható tükör felett szereplő aláírás, mind arra utalnának, hogy a festmény a pár eljegyzését vagy házasságkötését örökíti meg, vagy annak állít emléket. Gombrich a következőket írja: “A festő alighanem tanú is, jelenlétére szükség van, mint ahogy a jegyzőt is felkérik, hogy igazolja jelenlétét az ilyen ünnepi aktusoknál. Ez megmagyarázná, hogy olyan feltűnő helyre és ráadásul latinul írta a képre: >>Johannes de Eyck fuit hic (J. van E. jelen volt)<<.” A tükörben másik két alak is látható; az egyik valószínűleg maga a festő – mindenesetre ezt is úgy szokták interpretálni, hogy az a házasságkötéseknél szokásos két tanú: “Először történik meg, hogy a művész a szó legigazibb értelmében szemtanúja annak, amit ábrázol.” (E.H. Gombrich – A művészet története)

Van_Eyck_-_Arnolfini_Portrait-tükör
1997-ben új adatok láttak napvilágot, melyek alapján egyértelmű volt, hogy a férfi és a nő nem azok, akiknek elsőként beazonosították őket, hiszen ők tizenhárom évvel később kötöttek házasságot, mint a festmény keletkezése, vagyis hat évvel a festő halála után. Ma már a National Gallery nyilvántartása szerint ez Giovanni di Nicolao Arnolfini (az előzőekben említett Arnolfini unokatestvére) és felesége, akinek a neve nem ismert (bár egyes feltételezések szerint egy Costanza Trenta nevezetű hölgyről lehet szó), és ez nem egy eljegyzést vagy házasságot megörökítő festmény, hanem egyszerűen egy teljes alakos portré a házaspárról. Továbbá a festményhez tartozó múzeumi feljegyzés leszögezi, hogy a nő nem terhes, ahogy szintén sokáig gondolták, hanem a kor divatjának megfelelően felemelve tartja ruhája elejét, de ez, valamint a kép egyéb részleteinek és összefüggéseinek értelmezése is vita témáját képezi a kutatók körében. Olvashatunk például arról, hogy abban a korban szokás volt terhesnek festeni a feleségek portréját, akkor is ha (még) nem voltak azok, mert ez a termékenység egyértelmű jelképe; ugyanakkor a szobában is felfedezhetők olyan szimbólumok, melyek a terhességre utalnának: az ágytakaró vörös színe, illetve az ágy végén látható kis szobor, mely Szent Margitot  – a szülő nők védőszentjét – ábrázolja.

Van_Eyck_-_Arnolfini_Portrait_margit
A pár egy jómódra utaló személyes belső térben helyezkedik el. A gazdagságot a festő különböző elemekkel érzékelteti; ilyenek például a háttérben látható előkelő, míves fafaragással díszített bútorok, a perzsa szőnyeg, a narancsok az ablakban (melyek akkoriban drága import árucikknek számítottak) és az aprólékosan kidolgozott, drága csillár, valamint a pár öltözete is. A személyes szférát jelképezi az ágy és a hanyagul eldobott papucsok, bár egyes elemzők azzal érvelnek, hogy a korabeli protokollnak megfelelően a hálószoba, illetve annak egy változata, reprezentációs célokat is szolgált, tehát a festményen megjelenített helyiség nem egy bensőséges hely.

Van_Eyck_-_Arnolfini_Portrait_csillar

Az egyik érdekes eleme a festménynek a férfi kéztartása, és az, ahogyan a férfi és a nő egymás kezét fogják. Ha elfogadjuk, hogy ez a hálószobát idéző tér inkább személyes, mintsem hivatalos jellegű, akkor eléggé furcsán hat Arnolfini mintegy eskütételre emelt keze, mely egy szertartásos, majdhogynem hivatalos gesztus  – márpedig, ha ez nem egy házasságkötéssel kapcsolatos portré, akkor mire utal ez a kéztartás? Bizonyos elemzésekben azt olvashatjuk alternatívaként, hogy a férfi a tükörben látható alakoknak integet.
A pár kézfogása – mely egyes értelmezések szerint olyan, mintha a nő keze mindjárt kicsúszna a férfiéből – természetellenesnek tűnik, és ez is sokkal inkább valamilyen hivatalos, szimbolikus értékű mozdulat, mint a közelség, az összetartás kifejezése. Stephen Farthing könyvében ezzel kapcsolatban azt olvashatjuk, hogy feltehetően azért van így, mert érdekházasságról van szó.
David Piper 1984-ben megjelent A művészet élvezete című könyvében még egyértelműen minden apró részletet a házasságkötés szimbólumaként interpretál, így számára nem kérdés, hogy a férfi esküre emeli a kezét, hiszen annak ellenére, hogy a szobát megvilágítja a nappali fény, a csillárban egy darab égő gyertyát látunk, és a szerző szerint: “ez nem csak az eskütétel kelléke, hanem egyúttal >>mennyegző gyertya<< is –  [mely] az ifjú pár szerelmének lángját jelképezi.” 

Van_Eyck_-_Arnolfini_Portrait_ kéz

A festmény emelkedett légköréhez a vallásos életre utaló tárgyak is hozzájárulnak, mint például a hátsó falra akasztott rózsafüzér, vagy a tükör keretében látható, Jézus életét elmesélő jelenetek. Szintén Stephen Farthing kötetében olvashatjuk, hogy a férfi klumpája sem csupán egy házi holmi: “A művész által feltűnő helyre festett lábbeli itt bibliai utalás a hely és az esemény szentségére. Ahogy az Mózes II. könyvében olvasható: >>Oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, melyen állsz, szent föld.<<“ Nekem ez egy kicsit erőltetett belemagyarázásnak tűnik, de ha egyszer ez áll A művészet nagykönyvében, akkor nem hagyhattam ki az összefoglalóból. A gyertyát is szokták Isten jelenlétének jelképeként említeni.

Ami a festői kivitelezést illeti, minden forrás megemlíti, hogy a ragyogó színek és a szinte tapintható textúrákat Van Eyck olajtechnikájának köszönhetjük, mivel ő az első reneszánsz festők között volt, akik alkalmazták ezt a technikát. Ez ugyanakkor lehetővé tette a művész számára, hogy mesterien jelenítse meg a fény-árnyék hatását a szobabelsőre és főleg az alakokra. Karel van Mander, a festő XVI. századi életírója, a következőket írta: “Jan úgy találta, hogy az olaj a színeket élénkebbé és önmagukban fénylővé teszi, lakkozás nélkül is…Lám, új fajtája és módja született a festészetnek, sokak nagy bámulatára távoli országokban is.” A  németalföldi festészetre jellegzetes fényforrás ezúttal is a kép bal oldalán elhelyezkedő ablak, melynek csupán az a szerepe: hogy beengedje a természetes fényt, és nem az, hogy kitekintést engedjen egy másik, külső tér felé is.

A kompozíciónál a szakértők az elrendezés szimmetriáját szokták kiemelni valamint a feljebb is bemutatott részletgazdagságot. Ugyanakkor, mivel nem az itáliai reneszánsz egyik produktuma van előttünk, hanem az északi festészet egyik remekműve, a pontos perspektíva és az emberi test tökéletesen arányos megjelenítése ebben az esetben kevésbé jelentős.

“[Van Eyck] A mindennapi életnek egy darabkáját varázsolja a képre. […] Az ember mintha látogatóban volna Arnolfiéknál…” (E.H. Gombrich)

Források:
E.H. Gombrich: A művészet története
Stephen Farthing (szerk.): A művészet nagykönyve
David Piper: A művészet élvezete
Diana Newall: Mit üzen a KÉP?

Advertisements

Jan van Eyck: Az Arnolfini házaspár” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Visszajelzés: Művészettörténet tanfolyam – jegyzetek (4) |

  2. De jó, nagyon szeretem ezt a képet és a hozzá kapcsolódó elemzéseket. Volt egy művészettörténeti sorozat, amit néhány éve láttam valamelyik ismeretterjesztő csatornán, de sajnos nem emlékszem a címére, egy talán amerikai fickó vette sorra a híres műalkotásokat, meglehetősen laza stílusban, ugyanakkor alaposan, a legújabb teóriákat saját meglátásaival kiegészítve. Remek volt az Arnolfiniről szóló része, meg is akartam most keresni ide neked, de sajnos nem tudom így megtalálni, hogy a fickóra sem emlékszem, meg a sorozat címére sem (pedig annak idején lelkes nézője voltam).
    Ezért is írom ezt a kommentet, hátha te tudod, mire gondolok, vagy valaki itt olvassa, és megmondja. 🙂

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s