Alison Cole: Perspektíva (jegyzetek – 5)

A matematikai pontossággal kiszámított perspektíva egészen a 18. század végéig megtartotta elsődleges szerepét a térábrázolásban. A 19. század elején viszont, a romantika korában, egy teljesen másfajta térről alkotott elképzelés váltja fel azt, ami egészen idáig tudományos alapokra támaszkodott. William Blake, aki nemcsak költő volt, hanem a festészetben is próbálta kifejezésre juttatni érzés- és gondolatvilágát, úgy vélte, hogy a tudományok korlátozzák a művészi ihletet. A végtelennel kapcsolatos nézeteit J.M.W. Turner  és John Martin is osztották. Turner, aki egyébként oktatta a Royal Academy tanszékén a perspektíva alapelveit, nagyon érdeklődött a az atmoszférikus színek és fények által létrehozott jelenségek iránt; Martin pedig a perspektivikus képszerkesztéssel kapcsolatos tradicionális elméleteket arra használta, hogy fantáziabeli tájképeket fessen.

William Turner: Fény és szín - A vízözön utáni reggel, 1843, Tate, London; fotó: Tate
William Turner: Fény és szín – A vízözön utáni reggel, 1843, Tate, London; fotó: Tate
John Martin: Mennyei táj, 1833, Tate, London
John Martin: Mennyei táj, 1833, Tate, London; fotó: Tate

A 20. század elején a térnek ismét új értelmezést adnak az olyan művészek, mint Max Beckmann, aki személyes megközelítésből használja ezt az eszközt. Háborús élményei hatására festményein egy torz perspektívát alkalmaz – a tér beszűkül, és szinte mindegyik tárgy vagy alak saját perspektívával rendelkezik – mely visszaidézi a fronton átélt elszigeteltséget és feszültséget, ugyanakkor láttatni engedi azt az ádáz harcot, ami az ember lelkében dúl.

Max Beckmann: Családi kép, 1920, MOMA, New York; fotó: MOMA
Max Beckmann: Családi kép, 1920, MOMA, New York; fotó: MOMA

A kubista mozgalom tovább viszi a tér és az alakok széttagolását. A Picasso és Braque által képviselt térlátás Paul Cézanne újító felfogásán alapszik; Cézanne-t sokkal jobban érdekelte a tömeg és a mélység érzetének az ábrázolása, mint az, hogy természethű kompozíciókat hozzon létre. A kubisták elmélete szerint a tér érzékelése megegyezik a tapintás, a mozgás és a látás emlékével. Guillaume Apollinaire – Picasso költő kortársa – elítélte a vonalperspektívát, mint “a dolgok összezsugorítására szolgáló szánalmas eszközt”. A kubisták széttöredezett tere lehetőséget adott, hogy a tárgyakat egyszerre láttassák több szemszögből.

George Braque: Portugál, 1911, Kunstmuseum Basel
George Braque: Portugál, 1911, Kunstmuseum Basel

Egy másik, 20. század elején létrejött irányzat, a futurizmus, eljutott odáig, hogy visszájára fordította a reneszánsz elképzelést arról, hogy a festmény a világra nyitott ablak. Umberto Boccioni alkotása ezt szemléletesen példázza azzal, hogy ezen a képen szélesre tárul a festővászon ablak, és “az utca minden életigenlése és zsivaja benyomul a külső tárgyak mozgásával és valóságával együtt”, és olyan többszörös nézőpontba állítja a nézőt, mely a nyitott ablakon át megmutatja “mit látna, ha minden irányba körültekintene.”

Umberto Boccioni: Az utca zaja bejön a szobába, 1911,  Sprengel Museu, Hanover
Umberto Boccioni: Az utca zaja bejön a szobába, 1911, Sprengel Museum, Hanover
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s