Alison Cole: Perspektíva (jegyzetek – 6)

Ahogy az előzőekben láthattuk, több festészeti irányzat is fellázadt a klasszikus perspektíva alkalmazása ellen, és a művészek teljesen más módszereket kerestek és alkalmaztak a térábrázolásra, annál is inkább mert magának a térnek új jelentőséget tulajdonítottak. Ennek ellenére a reneszánsz perspektíva – igaz, hogy új köntösben – de visszatért a vászonra a XX. század elején Giorgio de Chirico és Paul Klee festményein. Alkotásaikon a mértanilag megszerkesztett perspektíva új rendezési elv szerint nyilvánul meg, és ennek megfelelően új fajta értelmezéseket is hordoz magában.

De Chirico Nyugtalanító múzsák című festményében egészen egyedi hatást ér el azáltal, hogy egy irracionális perspektíva mellett természetellenes fényviszonyokat használ mint kifejező eszköz. Ez a hatás, valljuk be: valóban nyugtalanító, és ez abból is fakad, hogy itt több művészeti stílus és kultúra megjelenítését látjuk egy és ugyanabban a megfoghatatlan térben: a szobrok a görög klasszikus kort idézik, a háttérben az épületek reneszánsz stílusjegyeket hordoznak, de mellettük ott magasodnak a XX, századi gyárkémények. Alaposan megfigyelve ezeket az elemeket, rájövünk, hogy mindegyiknek saját tere van, mely elkülöníti a többitől, és tulajdonképpen így mindegyik saját perspektívával rendelkezik. Időtlenség és magányosság: ezt hozza létre de Chirico ezzel a szemfényvesztő tér elrendezéssel.

Giorgio de Chirico: A nyugtalanító múzsák, 1916-17
Giorgio de Chirico: A nyugtalanító múzsák, 1916-17

A szürrealista Salvador Dalí és René Magritte képei is a tradicionális perspektíva alkalmazásával hoznak létre egy olyan teret, mely abszurd, rejtélyes, álomszerű világot vetít a néző elé. Dalí az agy működésének folyamatát mutatja be például a talán legismertebb alkotásán, mely Alfred Hitchock Gonosz varázslat (1945) című filmjéhez kötődik. A festő célja saját vallomása szerint “a zűrzavar rendszerezése, hogy ezáltal elősegítse a valóságos világ teljes kiküszöbölését.”

Salvador Dalí: Az emlékezett állandósága, 1931, MOMA, New York
Salvador Dalí: Az emlékezett állandósága, 1931, MOMA, New York; fotó: MOMA

A korábbi korszakokban láthattuk, hogy a perspektivikus szerkezet kifejezetten alkalmas volt különböző illuzionisztikus terek létrehozására. Ezt a szerepét is újraértelmezték a modern korban, ahogy például M.C. Escher színes fametszetén is megfigyelhetjük. Első ránézésre talán úgy tűnik, hogy az építészeti elemek segítenek megfejteni a tér elrendezését, de egy idő után rájövünk, hogy ez nem a szokványos megközelítése a vászonra vitt architektúrának, hiszen több, egymásnak ellentmondó nézőponttal van dolgunk, mely így egy fantasztikus környezetbe repíti el képzeletünket.

M. C. Escher: Más világ, 1947
M. C. Escher: Más világ, 1947

 

“Nem arról van szó, hogy közelítsük a festészetet az emberekhez, hanem arról, hogy minél több nézőt hozzunk közelebba művészethez.”
(Richard Smith, képzőművész, 1963)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s