Interjú Dr. Szuhaj Katalinnal (első rész)

Dr. Szuhaj Katalinnal beszélgettem arról, hogy mit is jelent pontosan tárlatvezetőnek lenni, milyennek látja a múzeumok törekvéseit arra, hogy minél inkább bevonják az embereket a képzőművészet világába, és bepillantást is nyertem a tárlatvezetések kulisszái mögé, ami mindig izgalmas.

Talán kezdjük azzal, hogy mióta vagy tárlatvezető?
– Én tíz évvel ezelőtt kezdtem el dolgozni a Budapesti Szépművészeti Múzeumban mint tárlatvezető.

Hogyan és mikor kezdtél érdeklődni a képzőművészet iránt?
– Az egyik komoly érdeklődési és kutatási területem a misztikus irodalom volt. Egyetemi éveim alatt főleg a kevésbé ismert barokk költők, illetve ehhez kapcsolódóan a festészetben a periférikusabb európai iskolák keltették fel az figyelmemet. Ezeknek a festményeknek és verseknek a képi világának a párhuzamba helyezése nagyon érdekelt. A másik fontos kutatási terület a portréfestészet története volt, különös hangsúlyt fektetve a szatirikus portréműfajának fejlődésére. A doktori disszertációmnak is ez volt a témája: egy Sigogne nevű XVI. sz. költőnek a képi világát vizsgáltam irodalom-, és művészettörténeti összehasonlításból kiindulva. Majd ebből könyv is lett: „A szatirikus barokk portré – Charles Timoléon Sigogne munkája egy a rajzzal és festészettel összehasonlító analízis fényében”. A képzőművészettel így kerültem kapcsolatba: a mester és a doktori tanulmányaim során.

Milyen egyetemet végeztél?
– Az első diplomámat Szegeden szereztem az akkor még ötéves egyetemnek a francia szakán; mellette még magyar szakra is jártam, ahol főleg a komparatisztika érdekelt, de végül nem maradtam addig, hogy ebből is lediplomázzak. Azután elnyertem egy ösztöndíjat Franciaországba, a párizsi Magyar Nagykövetség és a Francia Intézet révén – ezt akkor még DEA-nak hívtak (Diplome d’Études Approfondies) – ; tulajdonképpen a mai Master/ Mester diplomának felel meg. Párizsban két évig éltem, és ott a tanulmányaim mellett albumokat meg verseket fordítottam, vagy tolmácsoltam. Miután hazajöttem Párizsból kezdtem el dolgozni mint tárlatvezető a Szépművészetinél. Akkor még nem voltam művészettörténész, hanem autodidakta módon képeztem magam.

Pontosan hogyan kerültél a Szépművészeti Múzeumhoz és miért pont oda?
– Egy állásinterjú kapcsán egyszer csak megláttam a múzeum épületét és besétáltam, 2002-ben vagy 2003-ban, már nem is emlékszem pontosan. Azt hittem, szóba se állnak velem, de szerencsém volt, mert éppen akkor franciául beszélő tárlatvezetőt kerestek. Ma már valószínűleg ez így nem működne, de régen ezt meg lehetett csinálni.  Visszatekintve bevallom, hogy ez részemről akkor egy elég bátor lépés volt, mert csak úgy bementem, és elmondtam, hogy engem érdekel a képzőművészet. Erre azt felelték, rendben: van három hetem, hogy megtanuljam a Régi Képtár anyagát, és azután azt fel kell mondanom. Eléggé izgultam, mert akkoriban az oltárképekről meg a többi alkotásról, ami a Régi Képtárban található, nem sok mindent tudtam, de végül sikerült, és szerződtettek mint külső munkatárs. Eleinte mindig ott voltam a múzeumban, amikor csak tehettem, hét közben munka után és természetesen hétvégén is, és nagyon sokat gyakoroltam. Végül annyira beletanultam, hogy sokan a látogatók közül azt hitték, végzett művészettörténész vagyok. Aztán persze abból is lediplomáztam, hiszen a doktorim – amit az ELTE-n és Sorbonne-on is megvédtem – félig a művészettörténeti és kulturális örökség szakhoz kapcsolódott.

Mesélj egy kicsit arról, milyen volt az elején kezdő tárlatvezetőként dolgozni a múzeumban.
– Eleinte főleg francia nyelven tartottam tárlatvezetéseket a Régi Képtárban. Rendszeresen jöttek francia turisták. Ők eléggé „rákaptak” a tárlatvezetéseimre, mivel annak köszönhetően, hogy kint éltem több évig, jó volt a kiejtésem, az irodalmi tanulmányaim révén pedig nagy szókinccsel rendelkeztem, és lelkesen tudtam a képekről beszélni.

–  Később már magyar nyelven is tartottál tárlatvezetéseket…
– Természetesen. Elmondhatom, hogy volt pár év, amit én a saját „aranykorszakomnak” nevezek: ezalatt voltak igazán szép tárlatvezetések, amelyek élményszámban mentek; például azok, amelyeket néhány nagy időszaki kiállításon tartottam: a „Monet és barátai” vagy a „Botticellitől Tizianóig”. Ezeken a tárlatokon volt egy állandó látogatói kör, amelyik kifejezetten ezekre a Régi Képtárban tartott vezetésekre  jött. Jó volt a légkör, főleg még abban az időben, amikor a régi Múzeum+programsorozat ment, és amikor csak harminc és nem száz ember előtt kellett előadni. Azt jobban szerettem, mert az hangulatosabb volt, és mert ott kialakult ez az állandó kör. A mostani programokkal kapcsolatban néha úgy érzem, túlságosan rámennek a marketing és PR oldalra, és bár kétségtelenül több látogatót lehet így behozni, mintha emiatt az egész túl repetitív lenne. Mindenesetre nekem megadatott, hogy munka mellett szívvel lélekkel csinálhattam azt, amit szeretek. Jók voltak azok az évek… szerelmek és barátságok is ott kezdődtek, és úgy általában jó érzés volt, hogy munka után odamehettem töltekezni.

Te magad választottad a tárlatvezetések témáit?
– Igen, én írtam, én találtam ki. A fő témám a Szűz Mária és a szentek ábrázolása, meg általában a misztikus keresztény ikonográfia volt. Emellett nagyon szívesen dolgoztam ki témákat a spanyol festők munkáiból, de olyan témakörökből is kiindulva állítottam össze tárlatvezetést, amelyek a festészet technikáit mutatták be, vagy amelyeknek egy adott műfaj volt a középpontjában, például a portré. Voltak izgalmas témák a holland festészetnek szánt részen is, ahova kevésbé szoktak vinni csoportokat. Az elsők között voltam, akik a holland és a flamand képtárba is szerveztek rendszeres látogatást. Kár lett volna kihagyni, annál is inkább, mert a holland képtárnak egy nagyon jó kurátora volt.

A témaválasztást jóvá kellett hagyni?
– Igen, el kellett küldeni elfogadásra, de mindig elfogadták az általam javasolt témaötleteket. Legfeljebb, ha a program miatt változtatni kellett, akkor ezt természetesen megtettem, de az volt a jellemző, hogy – mivel megbíztak a munkámban -teljes önállóságot kaptam, úgyhogy ilyen téren nagyon jó volt együttműködni a kollégákkal a múzeumban, és emiatt is imádtam ott dolgozni.

Melyik a legkedvesebb emléked a tárlatvezetéseidről?
– Nem tudnék egyetlen egyet kiválasztani, mivel több ilyen is van. Az egyik legszebb előadásom, ahol éreztem, hogy sikerült mindent beleadnom, a „Jézus nyomában” című időszaki kiállítás alatt volt, amelynek középpontjában El Greco Evangelista Szent János festménye és az ahhoz kapcsolódó képanyag állt. Ott is megtapsoltak a végén, és bár nem vagyok egy exhibicionista, de ott úgy éreztem, sikerült egy nagyon komoly teljesítményt prezentálnom. A legnagyobb elismerés az volt, hogy a végén odajött két nő és elmondták, mekkora hatással volt rájuk a misztikusokról előadott rész. Az első Monet kiállítás alkalmával is kaptam kedves visszajelzéseket.

El Greco: Evangelista Szent János, 1595-1604, Museo del Prado, Madrid

Volt olyan tárlat, amelyik nehéz volt, vagy amelyik valamiért kihívást jelentett?
– Valamilyen szinten mindegyik kihívás volt. Nehezebbnek azokat mondanám, amelyeknek a témáját nem éreztem annyira közelállónak, és emiatt nem tudtam teljesen azonosulni vele. Ilyen volt például a „Mítoszok földje – Gustave Moreau művészete” című kiállítás: szeretem és csodálom Moreau munkáit, de nem az én világom. Igazán nehéz talán soha nem volt. Kihívás pedig az volt, amikor a neves francia „Le Figaro” laptól jöttek kritikusok… Ott voltak olyan pillanatok, amikor kicsit tartottam tőle, hogy most mi lesz, de végül is feleslegesen izgultam, mert tetszett nekik és jól érezték magukat.

Szoktak lenni olyan látogatók, akik okoskodnak tárlatvezetés közben?
– Persze, olyan gyakran akad, de általában elég jól kivágom magam. Ebben egyrészt az évek alatt felhalmozódott háttértudás segít, másfelől a humor.

Volt olyan tárlatvezetésed, amire hírességek jöttek?
– Igen, több ilyenre is emlékszem. Az egyik legkedvesebb emlékem Huszti Péter látogatása; ő az Alfons Mucha kiállítás egyik tárlatvezetésére jött, és a végén váltottunk pár szót. Mások is voltak: Bródy János, Lovász Irén, politikusok. Olyan is előfordult, hogy híres művészettörténészek, kurátorok, vagy kritikusok jöttek, úgyhogy szinte mindennek ki voltam téve, mint minden tárlatvezető egyébként.

Folytatjuk…

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s