Művészettörténet tanfolyam – jegyzetek (8)

Saylor.org Művészettörténet online tanfolyam alapján készített és olvasmányaim által kiegészített jegyzeteim.

Vizuális eszközök és elvek a művészetben (IV. rész)

Az egyensúly elve:

“Az abszolút mozgás és az abszolút nyugalom az embert egyaránt közönyössé, fásulttá teszi; csak akkor élénkülünk fel, ha egyensúlyunkat felborulással fenyegeti valami, anélkül azonban, hogy valóban felborulna, vagy ha igen, azt azonnal helyre tudjuk állítani. … Érzékenységünk tehát csak akkor “működik”, ha valamilyen feszültség táplálja. A feszültség hozza létre azt a belső  tevékenységet, amelyet figyelemnek nevezünk.” (René Berger: A festészet felfedezése)

  • Alakokra és tömegekre használt kifejezés;
  • A kompozíció dinamikáját határozza meg;
  • Három fajtája lehet:
  • Szimmetria
    A szó a görög szümmetronból származik, jelentése arányos, harmonikus. A szimmetrikus kompozíció vizuálisan a legstabilabb. Az ilyen fajta kompozíció egyforma, vagy majdnem egyforma szerkezetet kíván a képsík középen átmetsző képzeletbeli függőleges, illetve vízszintes vonal mindkét oldalán. A természeténél fogva stabil szimmetria viszont nem zárja ki a mozgást. A szimmetrikus kompozíciókon általában van egy központi domináns elem, mely az alkotás fókuszpontját képezi.
Sano di Pietro: Az alázatosság Madonnája, 1490k., Brooklyn Museum, New York
Sano di Pietro: Az alázatosság Madonnája, 1490k., Brooklyn Museum, New York
  • Aszimmetria
    Vizuálisan az aszimmetrikus kompozíció instabil, elemei nem arányosak. Az egyensúlyvesztés, a veszély, a bizonytalanság nyugtalanító érzetét kelti, ugyanakkor ezáltal teszi dinamikussá a festmény szerkezetét.
    “A feszültség tehát kettős következménnyel jár: nemcsak tekintetünket, a művet is mozgásba hozza.” (René Berger: A festészet felfedezése)
Claude Monet: Csendélet almákkal és szőlővel, 1880, Art Institute of Chicago
Claude Monet: Csendélet almákkal és szőlővel, 1880, Art Institute of Chicago
  • Radiális (sugár irányú) egyensúly
    Az ilyenfajta kompozíció egy a szerkezet közepétől elinduló és kifelé irányuló mozgást feltételez, vagy ennek a fordítottját. Sokszor ez tulajdonképpen a szimmetria egyik fajtája.
Tibeti mandala, 1429-1446 k.
Tibeti mandala, 1429-1446 k.

 

Az ismétlés elve:

  • Egy kompozícióban akkor beszélünk ismétlésről, ha két vagy több hasonló elemet vagy formát használ az alkotó a szerkezet kialakításában;
  • Az ismételt elemek és formák szisztematikus elrendezéséből minták alakulnak ki;
  • A minták ritmust adnak a kompozíciónak, mely segít irányítani a néző tekintetét, és segít jobban kifejezésre juttatni a művész gondolatait, érzelmeit;
  • A ritmus a látványnak időbeli szervezettséget ad;
  • A ritmus nem csak a formákkal hozható létre, hanem más vizuális eszközökkel is: fény, szín vagy valőr;
    “Kétségtelen, hogy a ritmus – mozgás; van azonban egy olyan sajátossága, mely csak az övé, s amely az általános értelemben vett mozgástól megkülönbözteti; ez pedig a hangsúlyos és hangsúlytalan ütemrészek érzékelhetően egyenlő időközönkénti váltakozása. Tudatunk éppen a ritmus sajátos jellegét adó periodicitás, a mozgásoknak e szabályos váltakozása iránt olyan fogékony. ” (René Berger: A Festészet felfedezése)

A méret és az arány elve:

  • Egy forma nagyságát határozza meg más formákhoz viszonyítva;
    Tágabb értelemben az arány bizonyos részeknek egymás közti, valamint az egyes részeknek az egységhez való viszonyát jelenti, e fogalom tehát a tárgyak mennyiségi összefüggéseire vonatkozik, alapja a mérték.” (René Berger: A festészet felfedezése)
  • A skaláris (növekvő vagy csökkenő “sorozat”) kapcsolatot a formák között gyakran arra használják a festők a térábrázolásban, hogy a mélység és távolság érzetét keltsék;
  • Egy adott elemnek a mérete meghatározhatja az egész kompozíció súlypontját, fókuszát;
  • Az összefüggés számos megnyilvánulásai közül az arány a műben szereplő elemek méreteire vonatkozik;
  • Más képzőművészeti eszközökhöz hasonlóan, elsősorban az érdeklődés felkeltésére és  ébrentartására szolgál;
    “A festészet területén az arány egyaránt elősegíti a figuratív vagy nonfiguratív alakzatok plasztikai formákká való átalakulását. A formák pedig egyrészt emberalakokká, építészeti részletekké, vagy éppen intervallumokká válnak, másrészt – egyidejűleg – egy adott formátumon belül megvalósuló méretviszonyok kifejezőivé.” (René Berger: A festészet felfedezése)

A hangsúly elve:

  • A festmények általában rendelkeznek egy vizuálisan elsődleges fontosságúnak tekinthető résszel: erre esik a kép hangsúlya;
  • Ahogy a fentiekben láthattuk, a hangsúlyt az aránnyal/mérettel is el lehet érni;
  • A hangsúlyt úgy lehet még elérni, hogy a kép egy adott területét vagy elemét a festő elkülöníti a többitől valamilyen eszköz segítségével: az elhelyezésével, a színével, textúrájával, stb.;
  • A fő hangsúlyt a festményen kevésbé hangsúlyos területek vagy elemek támogatják, ilyen szempontból a kompozíció hierarchikusan épül fel;
  • A hangsúly sok esetben a festmény fő témájára esik.

Az idő és a mozgás elve:

  • Az előzőekben is láttuk, hogy a kétdimenziós képsíkon több fajta vizuális eszközzel is meg lehet jeleníteni: a méretek és arányok játékával, a tér perspektivikus ábrázolásával, illetve a középkorban és egy ideig a reneszánszban is előfordulnak olyan festmények, amelyeken ugyanaz az alak jelenik meg kétszer vagy többször különböző helyeken, így sugallva a nézőnek a mozgás érzetét.
Giovanni di Paolo: Keresztelő Szent János, 1454, National Gallery, London; fotó: NGL
Giovanni di Paolo: Keresztelő Szent János, 1454, National Gallery, London; fotó: NGL
  • A modern időkben, a kubizmus és rokon stílusai komoly szerepet játszottak a mozgás és idő ábrázolásában a statikus művészi alkotásokban, leginkább a kubizmus ama törekvésének köszönhetően, hogy egy adott tárgyat és a körülötte levő teret egyszerre több szemszögből jelenítse meg. Marcel Duchamp alábbi festményén, bár a figura absztrakt, mégis egy balról jobbra irányuló felismerhető mozgásban van.
Marcel Ducjamp: Lépcsőn lemenő akt (No. 2), 1912, Philadelphia Museum of Art
Marcel Ducjamp: Lépcsőn lemenő akt (No. 2), 1912, Philadelphia Museum of Art

“A festészetben – és általában a művészetben – megvalósuló mozgás tehát más minőségű, mint a valóságos: a kifejezés erejében nyilvánul meg… a mozgás éppoly lényeges a mű életre keltéséhez, mint a szerkezet: mindkettő az alkotás elengedhetetlen energiaforrása… A festészetben megvalósuló mozgás tehát sajátos természetű plasztikai eszközöknek és egymás közti viszonylataiknak függvénye.” (René Berger: A festészet felfedezése)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s