ARTmargók a Könyvfesztiválon

Ugyan nem volt lehetőségem azonnal megírni az élménybeszámolót, de semmiképpen sem hagynám ki, mert sok érdekes dolgot láttam és jegyeztem fel magamnak. Nem fogok mindenre most kitérni, csak arra, ami a képzőművészettel kapcsolatos.

Elsősorban jó sokáig lecövekeltem a Typotex Kiadó standjánál. A Képfilozófiák sorozatuknak minden olyan kötetét, ami még nincs meg,  jól átforgattam. Nincs köztük egy sem, amire nyugodt szívvel azt mondhatom, hogy nem érdekel, úgyhogy – bár ott helyben nem vásároltam meg egyiket sem – felállítottam a “beszerzési sorrendet”. Általában figyelemmel kísérem, hogy éppen milyen újdonság jelenik meg a sorozatban, de valahogy az utóbbi időben ez kimaradt, ezért a Könyvfesztivál egy nagyon jó alkalom volt ezt pótolni. Ezekből egy kis ízelítő:

Bodó Mihály: A festészet mint nyelvjátékFülszöveg: Kommunikációnkat alapvetően a vizualitás jellemzi: szüntelenül képeket nézünk, készítünk, cserélünk. A ránk szakadó képözönben a helyes értelmezés éppoly elengedhetetlen, mint az írott szöveg esetében. Azt hisszük, hogy kedvünk szerint, szabadon mozgunk a képek világában, valójában a félreértésig leegyszerűsített, többnyire a média által uniformizált sémákat követünk, mi több, a kvalitásos képi beszéd vonatkozásában a vizuális analfabetizmus határát súroljuk. A hibás értelmezések egyik oka az iskolai oktatásban domináló narratív képelemzési módszer. Bodó Mihály könyve amellett érvel, hogy a képelemzések helyett jóval eredményesebb az alkotói üzenetek olyan megközelítése, melynél a festményeket és a fényképeket az „absztrakt felépítések” és a figurális jelentések kiolvasásához szükséges „játékszabályok” együtteseként fogjuk fel, egyfajta vizuális nyelvjátékként (Wittgenstein). Ebben a felfogásban az absztrakt elemek (foltok, vonalak, színek és tónusok) alkotta kompozíciók nem a figurális tartalmak formai elemei, hanem maguk is szellemi tartalmak. Bodó Mihály új megvilágításba helyezi a reneszánsz festészet fejlődéstörténetét, miközben a korabeli festői gyakorlat sajátos gondolkodásmódját is közelebb hozza az olvasóhoz. Arra is felhívja a figyelmet, hogy a reneszánsz festőműhelyekben kidolgozott absztrakt-figurális összefüggések ma is szerves részét képezi a festészetnek, fényképezésnek, filmezésnek. A festészet mint nyelvjáték mindazok számára ajánlott, akik érintettek korunk vizuális kultúrájának alakításában (képzőművészek, fotográfusok, filmesek, számítógépes grafikusok, médiaszakemberek) és értelmezésében (képzőművészeteket kedvelők, műgyűjtők, pszichológusok, művészettörténészek, filozófusok).
(A borítóra kattintva elérhetők a recenziók és egy részlet a könyvből a kiadó honlapján)

Gyenge Zoltán: Kép és mítoszFülszöveg: A mítosz, szemben a fogalmi gondolkodással, képekben, történetekben beszél, és a már idegölően és dögletesen unalmassá vált fogalmi gondolkodásnak egy olyan alternatíváját kínálja, amellyel ha valós élménynek fogjuk fel a létünket mindazt felmutathatjuk, amit felmutatni érdemes.Ezért önkéntelenül és természetesen adódott, hogy egy mítosz lényegéről szóló beszéd maga is képi (vagy képes) legyen, a történetek melléhelyezze a képzőművészet legfontosabb alkotásait.
A köntös maga a művészet. Az ismeret nem képes ezen áthatolni, ezért magát a rejtekez köntöst kell látnunk és láttatnunk, hogy megsejtsünk valamit abból, amit Isten elrejt a fürkész tekintet ell. Az ismeret, a megismerés a nagyra tör ember vágya, hogy Istent játsszon. A megismerés csak úgy törekedhet az abszolútum felé, ha szem előtt tartja, hogy azt el nem érheti. A tekintet lát, de maga a tekintet nem látható. Vagy, ahogy Platón írja, a fény nem látás, de látás csak általa van. Az embernek ismernie kell a helyét ebben a világban.
Ezért ez a könyv csak kérdez, miközben felvázolja a mitológiáról valóelmélkedést, egy konkrét mítosz tükrében elemez, láttat, láttatni akar és elmesél; bemutatja a lehetséges mítoszértelmezések közül a történeti és a filozófiai felfogást, sok-sok képpel alátámasztva konklúzióként: talán nem mond semmit. Hiszen az embernek ismernie kell a helyét ebben a világbanGyenge Zoltán filozófus, író, Kierkegaard és Schelling több művének fordítója. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszékének tanszékvezető professzora.
(A borítóra kattintva elérhetők a recenziók és egy részlet a könyvből a kiadó honlapján)

A Kossuth Kiadó standjánál nagy tömeg volt, ugyanis a Világhíres festők album-sorozat köteteit 600 Ft.-ért lehetett beszerezni, a szokásos 1590 Ft. helyett. Ez kihagyhatatlan alkalomnak tűnt, úgyhogy öt új kötettel gazdagabban tértem haza.

A Gondolat Kiadó standjánál ebbe a kötetbe lapoztam bele:

Horkay Hörcher Ferenc: Esztétikai gondolkodás a felvilágosodás korábanFülszöveg: A felvilágosodás koráról még ma is sokan gondolják azt, hogy pusztán az ész unalmas uralma, netán rémuralma jellemezte. Keveseknek jut eszébe, hogy a 18. század a társas együtt-lét százada, s egyben az érzelmek újrafelfedezésének kora. Sokan elfelejtik, milyen páratlan intellektuális izgalmakat hozott: újabb teológiai csatározásokat, a regény műfajának diadalát, az olasz opera újabb hódító útját, a Louvre művészeti központtá alakulását, s társadalmilag a városi polgárság erőteljes kulturális offenzíváját. Chardin, Mozart, Defoe, Doctor Johnson kora ez, amikor Európa szerte kiállító- és koncerttermek nyílnak, s könyvtárak, múzeumok, színházak, operák válnak mind szélesebb kör számára elérhetővé. De hogyan gondolkodott a kor mű-vésze, és hogyan az olvasóközönség a művészetről? Ebben a kötetben az 1650-től 1800-ig tartó időszak esztétikai gondolkodásáról olvashat az érdeklődő. A történet középpontjában az ízlésesztétika gondolkodási sémája áll, ahogy a versailles-i udvarban testet öltött, majd Anglián át vissza-került a kontinensre, s még a meg-késett németeket is meghódította. Boileau, Shaftesbury, Hume, Rousseau, Winckelmann, Kant – néhány név a korszak azon meghatározó gondolkodói közül, akiket a könyv röviden bemutat. Valamennyiük gondolkodása olyannyira eleven, mintha kor-társaink lennének.

Még egy könyv kötötte le különösen a figyelmemet:

Dr. Czeizel Endre: Festők, gének, szégyenekFülszöveg: A zeneszerző-, költő- és természettudós-géniuszok után a festőművész-géniuszok gyökereinek, vagyis kivételes talentumuk okainak kutatására vállalkozom e könyvben. Természetesen megint szokásos módszeremmel, családfájuk elemzése alapján. Teljesítményük értékelésekor újra a 2×4 faktoros talentum-modellt hívom segítségül. Vizsgálatom alanyai csakis a nagy magyar festőművészek lehettek, kiválasztásukkor három szempont vezérelt. 
(1) Élők nem kerülhettek be húszfős „válogatott csapatomba”, (2) általános hazai megítélésük során a Magyar Életrajzi Lexikont és a Kieselbach Tamás által a szakértők körében végzett kutatást fogadtam el mérvadónak, de (3) a XX. századi nemzetközi értékelést is figyelembe vettem. A magyar és nemzetközi mesterek összehasonlíthatósága céljából Leonardo, Brueghel, Munch, Toulouse-Lautrec és Picasso családfáját is értékeltem. A vizsgált kivételes festőművész-talentumokra az átlagost meghaladó általános értelmi képesség nem volt jellemző, speciális vizuális tehetségük döntötte el pályaválasztásukat. Jelenlegi művészettörténeti értékelésüket elsősorban kreativitásuk mértéke határozza meg, és miután rátaláltak művészi küldetésükre, nagyon motiváltan, energiájuk teljes bevetésével törekedtek életművük kiteljesítésére. A képzőművész-talentum eredetének szellemi háromsága a speciális vizuális tehetség, a kreativitás és az ezeket színező általános értelmesség, amelyek leginkább a komplex vizuális tehetség sokgénes modelljével írhatók le. 
Sajnálatos módon a nemzetközi lexikonokban és nagy múzeumokban a festőművész-géniuszok között magyart nem, vagy csak kivételesen találhatunk. Pedig sok nagy magyar festőművész kivételes talentuma nem maradt el a világhírt elért külföldi társaikétól, csak éppen a magyar kultúrpolitika gyengesége miatt nem sikerült különleges teljesítményüket a határokon túl elfogadtatni. Éppen ezt a szégyent kívánom hangsúlyozni könyvem címében is.

A két kiállítás, amit az előzetesben említettem, a fő pavilon emeletén kapott helyett, tulajdonképpen ugyanabban a térben, hiszen relatíve kevés alkotás került kiállításra: az illusztrátorok képei egymás mellett sorakoztak az egyik falon, miközben a művészkonyvalkotók műveit négy vitrinben lehetett megtekinteni. Nagyon kevés embert láttam ott, ami egyfelől talán azzal magyarázható, hogy a legtöbb látogató nyilván elsősorban a könyvek miatt jött a Fesztiválra, másfelől viszont az biztos nem tett jót a kiállítóknak, hogy egy ennyire elkülönített helyet kaptak. Úgy gondolom, hogy akit csak az irodalom iránti szeretet és kíváncsiság hozott el a Fesztiválra, az mindenképpen örömét lelte volna a kiállításokban is, még akkor is, ha nem feltétlenül képzőművészet rajongó, hiszen mindkét kiállítás erősen kapcsolódott a  könyvekhez. Engem Takáts Márton (grafikus) munkái ragadtak meg a leginkább. Műveit jelenleg a Koller Galériában lehet megtekinteni.

Hommage á Piranesi (Margit híd), 1995
Hommage á Piranesi (Margit híd), 1995
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s