Gustave Caillebotte – az elfeledett

“Az impresszionizmus sikere nem a sorsnak köszönhető. Ehhez szükség volt, a vásznon létrehozott teljesítményen és a szerencsés körülményeken kívül, több ember kemény munkájára, és közülük Caillebotte volt a legelhivatottabb.”

Az impresszionistákat mindenki szereti. Ezt merem tényként állítani, és egyszer majd erről is fogok írni, hogy miért van az, hogy az impresszionizmus bejön azok számára is, akik nem érdeklődnek különösebben a festészet iránt, és/vagy nem rendelkeznek csak kevés és felületes ismerettel a különböző egyéb irányzatokról és művekről.

Most viszont ez a Caillebotte gyerek lenne a téma, ugyanis tegnap volt születésnapjának évfordulója (1848. augusztus 19. – 1894. február 21.). Ő a francia festészet egyik mostohagyereke: említik is a nevét, meg nem is, a művészettörténészek vagy elismerik a munkáját, vagy megelégszenek azzal, hogy mint az impresszionista csoport mecénásaként rászánjanak egy félmondatot, ha pedig a világon valahol impresszionista kiállítást rendeznek, mindig kétesélyes, hogy beválogatnak-e akár egyet is a munkái közül. Ha igaz is, hogy néhány fontosabb alkotásán kívül, művei nem indokolják, hogy a nagy festők közé sorolják, talán azzal igazságot szolgáltatunk neki, ha megjegyezzük, mi mindent tett annak érdekében, hogy az olyanok alkotásai, mint például Monet, Degas, Renoir vagy Pissarro egyáltalán létrejöjjenek és fennmaradjanak. A MoMA egyik főkurátora (Kirk Varnedoe) így nyilatkozott róla az egyik Caillebotte-ról írt könyvében: “Az impresszionizmus sikere nem a sorsnak köszönhető. Ehhez szükség volt – a vásznon létrehozott teljesítményen és a szerencsés körülményeken kívül – több ember kemény munkájára, és közülük Caillebotte volt a legelhivatottabb.”

Gustave_Caillebotte_photo_c1878

Egy tehetős, felsőbb osztálybeli családba született, mérnöknek tanult, jogász diplomát szerzet, és harcolt a francia-porosz háborúban. Szóval ez egy gazdag, okos és bátor férfiú (a róla készült fényképeket nézegetve akár jóképűnek is mondható, legalábbis francia mérce szerint), aki valahogy bekeveredik háború után egy stúdióba, és elkezd festészetet tanulni, majd – mivel úgysincs más dolga – megismeri és összebarátkozik Degas-val. Kisvártatva ott sétafikál az 1874-ben megrendezett első impresszionista kiállításon, és addig-addig, amíg a két évvel későbbin már ő maga is kiállít. Azután mikor kiállít, mikor nem, kicsit impresszionista, kicsit realista, kicsit saját, furcsa, sehova nem igazán sorolható stílusa van, aminek mellékíze viszont mintha előfutárra lenne a későbbi mozivásznakon tapasztalható érdekes kamerabeállításoknak. Rövid és egyenletlen a karrierje – ebben egyetértenek a hozzáértők, maradjunk mi is ennyiben.

Ámde: ahelyett, hogy a jelentős, apuka által a zsebébe tolt örökséget eldorbézolná a XIX. század Párizsának számtalan csábításának engedve (egy kis abszint, néhány szemrevaló cocotte, átmulatott éjszakák a Moulin-Rouge-ban), ő úgy dönt, hogy ebbe a festés businessbe száll be. Invesztál erősen, de ezenkívül amolyan PR és marketing manager is. Szerencsénkre! Ugyanis az egy dolog, hogy egy darabig fizeti Monet stúdiójának bérleti díját, hogy jó drágáért felvásárolja a haverok festményeit, állja a hirdetések és kiállítások költségeit, vagy vásárol nekik képkereteket meg miegymást, amire szükségük van, de keményen alkudozik és tárgyal az érdekeiket védve, és még a csoporton belül is sokszor ráhárul az a feladat, hogy elsimítsa az ellentéteket.
Ugye már mondtam, hogy jóképű, és bátor meg okos? Nos, az ízlése is kifogástalan és határozott. Ugyanis szánalomból sosem vásárol, és olyasmit sem vásárol, ami neki nem tetszik, legyen az művészileg bármilyen értékes is. Így például a kollekciójába sosem került egyetlen Gauguin vagy Seurat festmény sem, és azoktól a nehéz anyagi körülmények között sínylődő közeli barátoktól sem vesz egyetlen vásznat sem, akiket később a művészettörténet egyértelműen másodvonalbelinek tart számon, mint például De Nittis, Beraud vagy Guillaumin. Nekik másképpen segít.
Végrendeletében a tekintélyes, több mint hatvan műből álló gyűjteményét a francia államra hagyta, azzal a kitétellel, hogy a Luxembourg Palota kiállító termeiben, majd a Louvre-ba kerüljenek elhelyezésre. A gyűjtemény Manet, Monet, Sisley, Renoir, Pissarro, Cézanne és Degas festményekből állt. Az akkori francia kormány visszautasította az adományt, mivel az alkotások nem feleltek meg az Akadémia művészeti elveinek. Csak a sajtó támadásainak köszönhetően sikerült elérni, hogy a múzeumok tanácsadó testülete elfogadja a festmények nagy részét, de körülbelül a felét ezeknek így is visszautasították. Ezt a maradék huszonvalahány festményt még kétszer felajánlották a végrendelet végrehajtói a francia kormánynak 1904-ben és 1908-ban, de ismét nemleges válasz jött, így az lett az eredmény, hogy magántulajdonba, illetve művészeti alapítványokhoz kerültek. Bizony, ilyen az, amikor hiába a lelkesedés és odaadás a jó ügy érdekében, a hatalommal még a halál után is harcolni kell… Ez volt a fizetség, no meg a homály, amiben tartották művészként egészen az 1970-es évekig, amikortól azért csak-csak felmerül a neve új megközelítések fényében.
Az itthoni helyzetet talán az megvilágítja, hogy – bár külföldön már komoly irodalom foglalkozik vele –  magyarul egyetlen könyv sem jelent meg róla… A pozitívum viszont az, hogy voltam már olyan festészettörténeti előadáson, ahol igenis megemlítették a nevét, és még az egyik festményét is megismerhettem egy kicsit közelebbről.

Mindenesetre, legalább az évforduló alkalmából emlékezzünk meg róla 🙂

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s