Egy festmény áthelyezésének botrányos ügye

Ki gondolná, hogy egy tárlat átrendezése képes megbotránkoztatni közönséget és kritikusokat? Hogy egyetlen festmény áthelyezése, mivel teljesen új szemszögből engedi (vagy egyesek szerint éppen, hogy kényszeríti) a nézőt közelíteni a műhöz, komoly felháborodást kelt? Nos, Nicholas Fox Weber az egyik neves amerikai művészeti portálon nemrég megjelent cikkét olvasva megtudhatjuk, hogy ez tavaly megtörtént egy Andrea Mantegna alkotás kapcsán. Nem másról van szó, mint a milánói Brera Képtárban található Krisztus siratása című festményről.

Ez a kép leginkább a megdöbbentő és addig soha ilyen módon nem alkalmazott perspektívájával vált emblematikussá mind Mantegna életművében, mind a reneszánsz szempontjából. A halált így és ilyen zavaróan intim közelségből előtte soha nem vitte fel vászonra egyetlen művész sem, ugyanúgy, ahogy előtte senki mástól nem láthatjuk a halálnak – kifejezetten a krisztusi halálnak – az ennyire humánummal telített ábrázolását. A részletek aprólékos kidolgozása és a már már hiperrealistának mondható megjelenítés még intenzívebbé teszik a műalkotással való találkozást. Az egész kompozíció arra hivatott, hogy erős érzelmi reakciót váltson ki, és hogy szó szerint testközelbe hozza a halált, melynek jelentőségét csak hangsúlyosabbá tesz a holttest identitása.

Andrea Mantegna: Krisztus siratása, 1490, Pinacoteca di Brera, Milánó
Andrea Mantegna: Krisztus siratása, 1490, Pinacoteca di Brera, Milánó

Ezt a hatást ezidáig mindenki megtapasztalhatta, aki a festményt a Brera Képtárban megtekintette az eddigi szokványos múzeumi körülmények között. Az említett cikk viszont arról számol be, hogy a kurátorok felkérték tavaly decemberben Ermanno Olmi neorealista filmrendezőt, hogy új megvilágításba helyezze a képet. A festményről lekerült a keret (ezáltal láthatóvá váltak a vászon megkopott szélei), és már nem egy falon lóg, hanem egy fekete falban található kis mélyedésbe helyezték el, vastag ablaküveg mögé és erősen megvilágítva. A fény intenzitásának és a környezet sötétségének kontrasztja eleve más hatást kölcsönöz a képnek, viszont ami igazán új szemszögből tárja elénk Mantegna remekművét az, hogy nem szemmagasságban található, hanem csupán 67 cm magasságban, tehát egy átlagember csípője táján. Ez verte ki a biztosítékot műkedvelők és szakmabeliek körében egyaránt, egyesek odáig elmenve, hogy istenkáromlásnak nevezték az egész ötletet úgy, ahogy van. Különösen azt kifogásolták, hogy most már tényleg olyan, mintha előttünk egy asztalon feküdne Jézus, és még azt a részletet is kifogásolták, hogy a nemi szerve ezáltal bármelyik látogató nemi szervének magasságába került… Gondoljunk bele: ugyanaz a festmény, pontosan ugyanaz van rajta, mint eddig, csak annyi történt, hogy most lefelé nézünk rá és keresetten drámaibb a környezet amiben találkozunk vele – és “csupán” emiatt botrányról cikkeznek a művészeti lapok. A halál még valóságosabbá vált, az istenség humánuma pedig még humánusabbá, és ezt nem képes mindenki elviselni. Szerintem a látvány keltette saját gondolataikat nem képesek tulajdonképpen ilyenkor elviselni, márpedig a művészetnek éppen ez a missziója: önmagunkkal és a világgal szembesítő érzelmeket és gondolatokat ébreszteni, láttatni azt is, amit nem akarunk nézni, megfogalmazni azt is, aminek a létezését nem akarjuk tudomásul venni, oda vinni bennünket, ahova magunktól szellemileg soha nem jutnánk el.


De ennyire nem is kell az új berendezés művészetfilozófiai bugyraiba mélyedni. A cikk írója megemlíti, hogy Mantegnát mindig is érdekelte a látvány, és számára mindig rendkívül fontos volt az, hol helyezkedik el a néző a megfestett jelenethez képest – idézzük csak fel a Camera degli sposi mennyezeti freskóját… A meg nem botránkozott műkritikusok tábora ebből kiindulva helyesli Olmi megközelítését, hiszen lehet, hogy csak most lett végre a festmény úgy kiállítva, hogy azt lássuk, amit Mantegna mutatni akart és ahogy valóban elénk szerette volna tárni. Lehet, hogy eddig volt teljesen félrevezető, ahogy a képpel szembesültünk csak úgy, falra függesztve, más képek között, ahogy ez már csak lenni szokott egy múzeumban…

Ami szerintem igazán érdekes és izgalmas az egész cikkben leírt jelenséggel kapcsolatban, hogy óhatatlanul felmerül a kérdés: mennyi más festményt lehetne új, vagy éppenséggel az eredeti és helyes (vagy azt megközelítő) megvilágításba helyezni hasonlóan merész elképzelések mentén? Nem a botrány kedvéért természetesen, hanem, hogy nekünk, nézőknek, egy kicsit nagyobb esélyünk legyen a saját korlátainkon túllépni, legalább akkor, amikor a képzőművészet közvetlen közelébe kerülünk…

N.B. Nicholas Weber Fox több művészettörténeti és művészetelméleti könyv írója és egy képzőművészeti alapítvány igazgatója. Az eredeti cikk: Moving a Mantegna.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s