Érik Emptaz: A Medúza átka

covers_29140Fülszöveg: 1816-ban francia flotta indul Szenegálba, hogy a békeszerződés értelmében visszavegyék az angoloktól a gyarmatot. A parancsnok alkalmatlansága miatt zátonyra fut a Medúza, evakuálni kell, de nincs elég csónak, hevenyészett tutajra szorul százötven ember, kivontatásukkal pedig a szerencsésebbek nem hajlandók vesződni. Mindössze tizenötüket találja életben több mint két hét elteltével az amúgy nem is értük, hanem a roncson maradt javakért indított mentőhajó. Csodás megmenekülés? Emberevés az ára. Ráadásul szálka a felelősök szemében, akik bármi áron eltussolnák az esetet.
Jean Baptiste Savigny, a hullát darabolni sem rest bajtársias fiatal sebész a tengerészeti minisztériumnak szánja tárgyilagos vallomását, öngyógyító célzattal, csakhogy politikai intrikák következtében a szenzációhajhász sajtó kap rajta. Így születhet belőle egy fogékony művész – kezdetben amúgy fanyalogva fogadott – remeke…
A Medúza tutaja Théodore Géricault francia festőtől (1791-1824) a Louvre-ban kapott helyet. Fogalom, de sajnos nemcsak mint korszakos jelentőségű ábrázolás, hanem mert hovatovább teljesen szétmarja a barna tónusok művészi hatásának fokozására használt bitumen. A vászon megörökíti, egyszersmind el is nyeli az ihletadó botrányt. Ahol a restaurátor tehetetlen, közbelép az író: Érik Emptaz, a Le Canard enchaînée című patinás élclap főszerkesztője első regényében avatottan, érzékletesen bontja ki epizódról epizódra a történteket.

Értékelésem: A könyvet a következő előadásomra való felkészülés részeként olvastam el, ugyanis abban szó lesz Théodore Géricault A Medúza tutaja című festményéről is.

A regény a szerencsétlenséget túlélő egyik orvos szemszögéből tárja elénk a történteket. Stílusát tekintve inkább egy újságíró tudósítására emlékeztet, amire egyfelől magyarázat az, hogy a szerző egy francia lap főszerkesztője és ez az első regénye, másfelől pedig az, hogy így lehetőség nyílik sokkal inkább a “tényekre” (már amennyire ez lehet egy regény kereteink belül) szorítkozni. Így, bár visszaadja mindazt a szenvedést, amit a hajótörötteknek át kellett élni, mégsem tetézi ezt egy túlzottan drámai felhanggal. Nem lelket akar marcangolni, csak elgondolkodtatni. Ehhez plusz segítség az, hogy orvosként, a történések egyik legszörnyűbb elemét (a kannibalizmust) is képes a helyén kezelni, valamelyest objektíven megközelíteni, és így megkímélni az olvasót a túlzottan gyomorforgató képzeletbeli látványtól és a felesleges érzelmi beleéléstől. Persze, majd mindenkinek a habitusa dönti el, hogy mint olvasó, ezt valóban így fogadja-e be vagy sem. Én mindenesetre hálás voltam ezért a szerzőnek. Egyébként sem ez a részlet az, ami igazán emberileg felkavaró, hanem a kegyetlen szembesítés az emberi önzéssel, esztelenséggel és felelőtlenséggel. Ez okozza a tragédiát, ez kíséri aztán végig azoknak a sorsát, akik a tutajon vannak, és utána is ez dönti el a történések feltárását, majd fogadtatását a hatóságok és a többi ember által, aki csak újságokból értesül róla. Ami ijesztő ebben az egészben az, hogy valószínűleg, vészhelyzetben, amikor az életünk van kockán, nagyobb az esély, hogy így viselkedjünk, mint úgy, ahogy azt a hollywoodi katasztrófafilmek sugallják. Szó nincs összefogásról a bajban, szó nincs arról, hogy bárki is szükségét érezné egy “vezetőnek” vagy éppenséggel annak, hogy ő maga átvegye a helyzet irányítását, nem olvashatunk a helyzet ésszerű felméréséről, a lehetőség latolgatásáról, semmi ilyesmiről, viszont mindenről, ami ennek az ellentéte. És ez az, ami az igazi iszonyatot kelti olvasás közben. És ettől nem lehet szabadulni az után sem, hogy becsukjuk a könyvet. Vészhelyzetben csodák vannak és kivételek, egyébként csak egyik a kettő közül történhet velük: vagy pontosan így viselkedünk, vagy ha mégsem, akkor ki vagyunk szolgáltatva azoknak, akik így viselkednek, és sajnos ezek mindig többségben vannak… Nincs harmadik lehetőség. Illetve… a remény. Ez a regényben is ott van, sőt: Géricault festménye is erről szól: a reményről – az egyetlen pozitív dolog az egész eseménysorozatban, ami ugyanolyan lényegesen emberi, mint az embertelen viselkedés.

Háttérinformációk és érdekességek:

Jean-Baptiste Savigny, a főszereplő és egyben az események narrátora, valós személy. Ahogy az a fülszövegből is kiderül, ő valóban írt egy beszámolót, amit a francia hatóságoknak szánt, viszont ezt kiszivárogtatták a sajtónak és így lett az esetből média-botrány. Beszámolója alapján később könyvet is írt az egyik túlélő társával együtt. A könyv több kiadásban is megjelent és nem csak Franciaországban. Érik Emptaz úgy írta meg regényét, mintha ez lenne az eredeti, tárgyilagos vallomás.

Géricault festménye több okból is botrányosnak számított. Elsősorban témája miatt. 1819-ben, amikor a képet bemutatják a párizsi Szalonban még az akadémikus festészet a mérvadó, amelyik a történelmi és mitológiai témákat helyezi előtérbe. A korban szokatlan, és egyesek számára felháborító, hogy Géricault egy aktuális eseményt – amiről mindenki olvashat az újságokban – visz vászonra. Továbbá a hajótörés és annak körülményei rossz fényt vetnek az éppen aktuális politikai hatalomra, így egyfajta kinyilatkoztatás értékkel is bír, ami szintén nem segíti az alkotás jóindulatú fogadtatását. A cenzúra akár meg is tilthatta volna a festmény kiállítását, de a politikusok jól mérték fel a helyzetet és tudták, hogy ez csak olaj lenne a tűzre. Ezért engedélyezik a bemutatását, de mindent megtesznek annak érdekében, hogy levegyék róla azokat a hangsúlyokat, amelyeket ártalmasnak tartanak. Így a festmény Hajótörés címmel kerül a Szalonba (A medúza tutaja, ahogy ma ismerjük, egy sokkal későbbi cím),  és egy olyan helyre rakják (nagyon fent, a plafon közelében), ahol egyáltalán nincs szem előtt.

Théodore Géricault: A Medúza tutaja, 1819, Louvre, Párizs
Théodore Géricault: A Medúza tutaja, 1819, Louvre, Párizs

A téma bemutatásának módja is negatív megítélésre talál. Egyfelől a szenzáció hajhász közönség, miután a lapokból megismerte a szörnyű esemény részleteit, csalódott amiatt, hogy Géricault nem festette meg sem a tutajon kitört véres verekedést, mely során többen meghaltak és számtalan hajótörött súlyos sérüléseket szenvedett, sem a kannibalizmus jeleneteit. A kritikusok pedig elítélik amiatt, hogy túlságosan realisztikusan festette meg a holttesteket. Pierre-Alexandre Coupin, az egyik műkritikus a következőket nyilatkozta a sajtónak: “Lehetett volna szörnyűséges is, de egyszerűen csak gusztustalan; egy halom hulla, amitől a tekintet önkéntelenül is elfordul.” A felfokozott realizmus, amitől még nyomasztóbb lesz a “halom hulla” a vászon hatalmas méreteiből adódóan még hatásosabb. Nem kevesebb, mint harminchét újságcikk foglalkozott abban az időben Géricault alkotásával, az esztétikai megítélésektől kezdve a politikai fejtegetésekig.
Angliában viszont a festmény kifejezett sikert arat, aminek egyik oka éppen az, hogy az ellenséges, francia kormány hanyatlását mutatja. A kiállított képet egy hónap alatt húszezer látogató nézi meg, és az angol sajtó pozitív fogadtatása teljes mértékben egyhangú.
Franciaországban évekkel később is a híres festő, Jean-Auguste-Dominique Ingres igen erős szavakkal illeti az addigra már elhunyt Géricault művét: “Elegem van ebből a Medúzából és a többi hasonló amfiteátrumi festményből, amelyik az embert csak mint hulla ábrázolja, és csak a csúfságot és a szörnyűséget mutatja be; elegem van!”

Advertisements

Érik Emptaz: A Medúza átka” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Visszajelzés: Banksy új képei a menekülttábornál – Állásfoglalás a bevándorlásról | GITTEGYLET

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s