Erwin Panofsky: A képzőművészeti stílus problémája (jegyzetek)

Erwin Panofsky (1892-1968, német művészettörténész) A jelentés a vizuális művészetekben című kötetének első tanulmánya tulajdonképpen vita Heinrich Wölfflinnel (1864 -1945, svájci művészettörténész), illetve ennek egyik előadásában elhangzott elméletnek a módszertani és filozófiai szempontból való kivizsgálása és megcáfolása.

Röviden összefoglalva Wölfflin a következőket állítja:

  1. Minden képzőművészeti stílusnak kettős gyökere van: a TARTALOM és a FORMA;
  2. A TARTALOM az, AMIT a stílus „mond”; a FORMA az, AHOGYAN a stílus „mondja”;
  3. TARTALOM egy adott kornak, népnek vagy alkotónak a sajátos megnyilatkoztatása; a FORMA egy bizonyos látás és ábrázolás mód;
  4. A két fogalmat szigorúan elválasztja egymástól, arra alapozva, hogy a TARTALOM KIFEJEZŐ, miközben a FORMA NEM KIFEJEZŐ; más szóval: a formai elemek egy bizonyos módon való felhasználása kifejez egy belső felfogást, de önmagában az, hogy egy művész adott elemeket használ csupán egy meghatározott „optikának” a megnyilatkoztatása, mely optika teljesen független a kor pszichológiájától;
  5. Ennek az elméletnek a konkretizálása abban nyilvánul meg, hogy Wölfflin a reneszánsztól a barokkba vezető fejlődést öt fogalompár segítségével értelmezi pusztán formai szempontokból:
    1. VONAL – a reneszánszban lineáris, a barokkban festői;
    2. FELÜLET – a reneszánszban fontos szerepe van, a barokkban háttérbe szorul a MÉLYSÉGGEL szemben;
    3. FORMA (ALAKZAT) – a reneszánszban zárt, a barokkban nyitott;
    4. EGYSÉG – a reneszánszban önálló részegből tevődik össze, a barokkban a hatás egyetlen egy pontra összpontosul;
    5. ÁBRÁZOLÁS – a reneszánszban arra törekedtek, hogy a dolgokat a maguk teljességében ábrázolják, a barokkban tárgyi szempontból a dolgokat nem ábrázolják teljesen
  6. A fentiekből kiindulva Wölfflin arra jut, hogy ugyanazt a tartalmat különböző korokban nem lehet ugyanúgy kifejezni, tehát: ugyanaz a tartalom megjelenik különböző korokban, de más-más formában.

Heinrich Wölfflin

 Panofsky a következő kritikát fogalmazza meg a fentiekkel szemben:

  1. Amennyiben elfogadjuk Wölflinn kategóriáit, felmerül a kérdés, hogy helyes-e tisztán ábrázolási modalitásnak tekinteni a reneszánsz és a barokk stílust?
  2. Visszautasítja az ábrázolásnak (formának) a csupán optikai megnyilatkoztatásként való értelmezését; ami eldönti egy adott kor ábrázolás módját nem a SZEM, hanem a LÉLEK meghatározott viselkedéséből ered;
  3. Elfogadja ugyan, hogy egy adott korszak jellemző ábrázolás módja kényszerítő a művészre, de azt már nem, hogy ez csak üres forma lenne, hanem szerinte meghatározott és saját kifejezéssel bír;
  4. Rényi András magyarázata szerint, Panofskynál a forma „nem magánvaló objektum, nem az univerzális ember-természet viszony korspecifikus dokumentuma, nem egy művészetteremtő okozat lenyomatat az érzékelhető anyagban” hanem „REFLEXIÓS KATEGÓRIA”, tehát „VALAMELY TARTALOM FORMÁJA”;
  5. A fentiek alapján jut Panofsky arra a konklúzióra, Wölfflinnel ellentétben, hogy ugyanazt a tartalmat nem lehet más korban, más stílusban kifejezni. Mivel az ő álláspontja szerint a forma hozzátartozik a tartalom lényegéhez, ebből az következik, hogy ugyanaz a tartalom más kor formájában már nem lehet ugyanaz: a különböző stílus különböző tartalmakhoz vezet.

Erwin Panofsky

Tanulmányának befejező részében Panofsky a művészettörténet a stílusok meghatározásával és vizsgálatával kapcsolatos szerepéről ír:

  1. Abból indul ki, hogy a stílus, mint jelenség, nem magyarázat, hanem maga szorul magyarázatra;
  2. Leszögezi, hogy a tudományos megismerés az általános művészi ábrázolás formák történelmi és pszichológiai okait nem képes kimutatni;
  3. Ennek ellenére, Panofsky úgy látja, hogy a művészettörténetnek kötelessége tanulmányoznia ezeknek a formáknak a történelmen és pszichológián túl rejlő értelmét (pl. Mit jelent az, hogy egy adott történelmi kor inkább lineárisan ábrázolt, mint festőien?);
  4. Felhívja a figyelmet arra, hogy a művészetek ilyen jellegű viszgálata csak akkor lehetséges, ha az ábrázolás jelenségeit, mint a SZELLEM KIFEJEZÉSBELI MEGNYILATKOZTATÁSAINAK fogunk fel.

Érdekességként ajánlom további olvasásra Kenczler Hugó, magyar muzeológus és művészettörténész cikkét a stílusról, mely egy évvel később jelent meg, mint Wölfflin itt tárgyalt előadása, vagyis 1912-ben. Érdekes látni, hogy a XX. század elején hol tartott a művészettörténet mind külföldön, mind itthon. Kenczler Berlinben Wölfflin tanítványa volt, ezért több elemet is átvesz tőle, főleg a forma és a tartalom meghatározásával kapcsolatban.

“Ezzel ki is mondottuk, hogy a művészettörténet lehetőségének s módszerének egyetlen döntőfontosságú kérdése az: vajjon lehetséges- e a művészet életét forrasztó, mozgató, alakító okoknak és törvényeknek a megállapítása s hogyan.” (Kenczler Hugó)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s