Claude Monet: Pipacsmező

Claude Monet: Pipacsmező, 1873, Musée d’Orsay, Párizs (kép forrása: http://www.Claude-Monet.com)

Amikor 1871-ben hazatért Angliából, Monet Argenteuilbe (kis község Párizs mellett) költözött, és ott élt egészen 1878-ig. Ezek voltak számára a kiteljesülés évei. Paul-Durand Ruel, a híres műkereskedő támogatásának köszönhetően, Monet az otthona körüli környezetben megtalálta azokat a ragyogó tájakat, amelyek lehetővé tették, hogy felfedezze a plein-air festészet lehetőségeit. A Pipacsmezőt 1874-ben láthatta a nagyközönség az első impresszionista kiállításon, amelyet Nadar fotóművész stúdiójában tartottak. A kép egy nyári napon a mezőkön tett séta életteli hangulatát idézi fel. Monet két külön színzónát hozott létre a vásznon: az egyiket a vörös, a másikat pedig a kékeszöld uralja. A paletta tiszta és ragyogó: a vászon a felhők ellenére világító kék égbolt és egy enyhén hullámzó domboldal között oszlik meg, ahol a pipacsok százai élénk cinóberpiros foltokként törnek ki a fű világoszöld hátteréből. A festő tompította a kontúrokat, és festékfoltokból hozott létre egy jól felépített színritmust, az előtérben lévő aránytalanul nagy színfoltok jelezvén a vizuális benyomás – az impresszió – elsőbbségét. Ezzel tulajdonképpen tett egy lépést az absztrakció felé. A tájban elhelyezett két anya-gyermek páros (egyik az előtérben – valószínűleg a művész felesége, Camille és fiuk, Jean – a másik a háttérben) csupán ürügy a festményt strukturáló átlós vonal megalkotására.

A festészetnek ez a fajta megközelítése sok szempontból megkérdőjelezte a képzőművészet céljaival kapcsolatos korabeli elvárásokat: a művészi alkotásoknak fontos emberi értékeket és magas eszméket kellett közvetíteniük a puszta esztétikai minőségen túl. Ennek megfelelően a francia vidék ábrázolása a 19. század végi kiállításokon bemutatott képeken vagy a tengerpartok és dombok látványosan magasztos tájaira összpontosult, vagy Franciaország mezőgazdasági vidékeinek termékenységére. A hagyományőrző esztétika szigorúan behatárolt világában nem volt helye középosztálybeli alakok ábrázolására, a város közelségét idéző elemek megjelenítésére, vagy a társadalmi különbségekre tett utalásokra.
A Pipacsmező dacolt ezekkel a Francia Szépművészeti Akadémia által megfogalmazott konvenciókkal: a réten sétáló figurák semmit sem sugallnak a nyári nap élvezetén túl, és a jelenet nem mutatja meg az igazi francia vidék egyik elvárt jellemzőjét sem. A jelenet békés, családias és polgári, és az érzékelést helyezi előtérbe: szinte érezni a fű friss illatát és a simogató meleg levegőt ebben a ragyogó égbolt által oltalmazott tájban. Az egésznek a hangulata a természetben való elmerülés örömét közvetíti, amit a virágos és érintetlen vidéken sétálók éreznek, akiket semmi sem emlékeztet a civilizációra, csak egy nagy épület a láthatáron.

Charles-Francois Daubigny: Mezők június havában, 1874, Johnson Museum of Art, Cornell University, Ithaca (kép forrása: https://museum.cornell.edu/)

Érdekes összehasonlítani Monet festményét egy szintén abban az évben a párizsi Szalonon (az Akadémia hivatalos kiállításán) bemutatott alkotással: a barbizoni iskolához tartozó Daubigny Mezők június havában című tájképével. Mindkét kép előterét a pipacsok dominálják, és a fő képi hatást a vörös pöttyök és foltok kontrasztja hozza létre a mögöttük elterülő komplementáris zöld árnyalatokkal. De Daubigny vászna hatalmas – kilencszer akkora, mint a Pipacsmező – és egy grandiózus panorámát tár elénk egy mezőgazdasági területről, a pipacsokon túl nyílt mezőkkel és szénakazlakkal, valamint a tájban elhelyezett, munkájukat végző parasztfigurákkal. Ez volt az elvárt, mindenre kiterjedő és a lényeget megragadó látvány a vidéki Franciaországról. Monet festménye ezzel szemben olyan alakokat ábrázol, akik egy jelentéktelen vidéken sétálgatnak, és semmi utalás nincs arra, hogy a jelenetnek bármilyen hordereje lenne a pillanatnyi élményen túl.

A francia vidékről készült tájképek különleges fontossággal bírtak az 1870-es évek elején. Franciaország komoly vereséget szenvedett el az 1870–71-es francia – porosz háborúban, valamint az 1871 párizsi kommün emléke is még eléggé friss volt. Mindezek után külön értéket tulajdonítottak a vidék termékeny és nyugodt látványának, amelyet a közelmúlt eseményei láthatóan nem érintettek, és emiatt úgy tekintettek rá, mint az eljövendő nemzeti fellendülés bölcsőjére. Daubigny vászna ezt a víziót ünnepli, Monet festménye viszont ettől nagyon messze áll.

Az impresszionisták újfajta művészete egy modern világszemléletet kínált, amely elfogadta és dicsőítette az élet jelentéktelennek tűnő pillanatait is. Ez a nézet egyaránt kifejeződik mind a festői technikában, mind a kép témájában. Monet a kötetlen ecsetkezeléssel érzékelteti a jelenet összhatását, mintha egy gyors pillantással ragadta volna meg, és nem tulajdonít különleges jelentőséget az emberi alakoknak vagy bármely más részletnek, bár ebben a rögtönzöttnek tűnő ábrázolásmódban figyelemreméltó kifinomultság rejlik. A Monet által választott képcím is eltereli a figyelmet a sétálókról, helyette a tájban szétszórt vörös virágok tisztán vizuális hatására összpontosítva. Továbbá maga a jelenet is tipikusan modern: középosztálybelieket ábrázol szabadidejükben egy olyan környezetben, ahol a vidéki táj találkozik a külvárosi villa hangulatával. A Pipacsmező bemutatásával az impresszionisták csoportos kiállításán Monet a tájképről és a kész alkotásról szóló új szemlélelet tárta a nézők elé (sokan ugyanis azzal vádolták az impresszionistákat, hogy képeik nem kész alkotások, csupán vázlatok).

Források:
Musée d’Orsay
Art Encyclopedia

L’histoire par l’image


Monet 1873-ban egy pipacsos mezőt festett. Már csak egy keskeny középső sáv marad meg a tárgyiasból: fák és egy ház. Ennek a sávnak csupán annyi szerepe van, hogy keskeny választóvonal legyen az ég tiszta színáramlatai között és a mező felett. A női alakok arcvonásait elmossa a fény, mely mindent megragadva és átváltoztatva mindent magába szív. Csak az ilyen absztrakció tudja a nyár egész örömét átélhetővé tenni; a ragyogás és a bőség hatalmát, az életerő áradásának nagyszerűségét.”

Idézet forrása:
Heinrich  Lützeler: Absztrakt festészet – Jelentősége és határai

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.