DANIEL ARASSE: MŰVÉSZ A MŰBEN

Fülszöveg: „Amit a kép meg­mu­tat, de nem fi­tog­tat” – erről szól min­den mű­elem­zés, ezért keres ren­de­ző elvet az iko­nog­rá­fia, és ennek meg­ta­lá­lá­sa a mű­él­ve­zet leg­főbb for­rá­sa. A ka­land­hoz pedig Aras­se-nál jobb ve­ze­tőt nem­igen ta­lál­ha­tunk. Ebben a kö­tet­ben hét ta­nul­má­nyát egy új ve­zér­lő elv sze­rint írta meg, me­lyet ana­li­ti­kus iko­nog­rá­fi­á­nak ne­ve­zett el. A kép szü­zsé­je(sujet) és az al­ko­tó szub­jek­tu­ma(sujet),- ahogy a fran­cia szó egy­be­esé­se is azt mu­tat­ja, – egy­más­ba épü­lé­sét, és egy­más­ra uta­lá­sa­it vizs­gál­ja.

„Elem­zé­sem­nek nem az a célja, hogy egy nevet kap­csol­junk egy mű­al­ko­tás­hoz, hanem az, hogy egy al­ko­tás­ban meg­ra­gad­juk, mivé tu­dott válni al­ko­tó­já­nak kö­szön­he­tő­en (aki­nek vi­szont is­mer­nünk kell a nevét ahhoz, hogy a képet meg­fe­le­lő­en tud­juk ér­tel­mez­ni). Témám jól kö­rül­ha­tá­rol­ha­tó: újabb és újabb konk­rét ese­te­ket ele­mez­ve sze­ret­ném meg­ra­gad­ni azt, ami – túl azon, hogy egye­di­vé teszi az egyik vagy a másik mű­al­ko­tást azon a so­ro­za­ton belül, amely­hez tar­to­zik – magán vi­se­li al­ko­tó­já­nak sze­mé­lyi­ség­je­gye­it. Vagy­is azt ku­ta­tom, mi­kép­pen van benne a Mózesben Mi­che­lan­ge­lo, a Noé ré­szeg­sé­ge című fest­mény­ben Bel­li­ni, A Böl­cses­ség al­le­gó­ri­á­jában (Az idő mú­lá­sá­nak al­le­gó­ri­á­ja a böl­cses­ség által ve­zé­rel­ve) című képen Ti­zi­a­no, akár­csak Mant­eg­na a szig­na­tú­rá­i­ban, vagy Piero di Co­si­mo a Pro­mé­the­usz mí­to­sza című képen?”

„Aras­se kí­ván­csi­sá­ga és fan­tá­zi­á­ja ki­me­rít­he­tet­len, nyel­vi és vi­zu­á­lis hu­mo­ra le­nyű­gö­ző, ter­mé­sze­te nyug­ha­tat­lan. De a naiv rá­cso­dál­ko­zás és az alá­zat ke­gyes ado­má­nya is az övé.”

Andrea Mantegna: Szent Sebestyén, 1456-1459, Kunsthistorisches Museum, Bécs
Andrea Mantegna: Szent Sebestyén, 1456-1459, Kunsthistorisches Museum, Bécs

Értékelésem: Szilárd meggyőződésem, hogy, ha valaki, aki szereti a képzőművészetet egyszer elolvas egy Arasse könyvet, az minden a szerző által írt munkát el fog majd olvasni. Ennek szerintem két fő oka van. Az egyik, hogy mindig nagyon érdekes témákhoz nyúl, a másik pedig, hogy hatalmas tudását, kutatásainak eredményeit és ezek alapján kialakult nézeteit kifejezetten olvasmányos, helyenként akár humoros, de minden esetben izgalmas formában tárja az olvasó elé. Nincs ez máshogyan a Művész a műben című könyvével sem.

Abból a reneszánsz kori firenzei mondásból kiindulva miszerint “minden festő önmagát festi” a hét esszét tartalmazó kötet pontosan arról szól, amit a cím sejtet: hogyan jelenik meg a sajátos stílusjegyeken túl az alkotó egyénisége és öntudata az alkotásban. Az analitikus ikonográfia segítségével vizsgált festmények és szobrok körét tovább szűkíti az a kritérium, mely alapján a szerző itt a korabeli (reneszánsz és manierista) művészi gyakorlattól egyértelműen eltérő “anomáliákat” tartalmazó műalkotásokkal foglalkozik, hogy bemutassa, miként utal és épül egyes művek témája a művész szellemére és fordítva.

Találkozni fogunk tehát – például mindjárt a könyv elején –  szimbólumokkal telezsúfolt reneszánsz studioloval (Federico da Montefeltro urbinói herceg dolgozószobájával); az aláírását tudatosan megalkotó festővel (Andrea Mantegna); egy igazi különccel, akit Arasse “rusztikus Prométheusznak” hív (már csak ezért is érdemes elolvasni ezt az Piero di Cosimoról szóló tanulmányt); egy bibliai témájú festménnyel, melynek egy adott rétege a művészi akaratról és szabadságról szól (Bellini: Noé részegsége), a mutatóujjakról, mint jelképekről (Michelangelo Mózes szobra kapcsán); egy mitológiai témájú Parmigianino rajzról, mely első ránézésre egy szerelmi-erotikus jelenet, de mögötte ott rejtőzik az istenihez hasonló teremtés és alkotás iránti vágy, végezetül pedig Tiziano hármas portréjáról, mely egyfajta művészi testamentum és állásfoglalás az idő múlásával és a halállal szemben.

Tiziano: A Bölcsesség allegóriája, 1565-1570, National Gallery, London
Tiziano: A Bölcsesség allegóriája, 1565-1570, National Gallery, London

A kötet Utószavából megtudhatjuk – mintegy összefoglalásként – nem is feltétlenül azt, hogy mennyire igaz a feljebb idézett mondás, hanem, hogyan is kell ezt értelmezni, illetve hogyan fogadták a saját korukban a festők ezt az állítást.

Az esszék értéke szerintem abban is rejlik, hogy miközben szépen és érhetően körüljárják az adott témát, rengeteg apró részletre hívják fel a figyelmet, és tulajdonképpen szórakoztatóan tanítanak képeket vagy egyéb műalkotásokat nézni és értelmezni. Ugyanakkor az is egyértelműen kiderül ebből a könyvből is, hogy igazán megérteni egy-egy komplex festményt vagy szobrot csak úgy lehet, ha rendkívül szélekörű műveltséggel rendelekzünk.

Alternatívaként viszont itt van nekünk éppen Arasse, aki elmondja mit-hogyan, csak annyit kell tennünk, hogy elolvassuk…

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s