Francis Bacon: George Dyer arcképe tükörben

Mivel éppen zajlik a Magyar Nemzeti Galériában a Bacon, Freud és a Londoni Iskola festészete című kiállítás, összegyűjtöttem néhány anyagot Francis Bacon egyik a tárlaton is bemutatott festményéről.

Francis Bacon: George Dyer arcképe tükörben, 1968, Museo nacional Thyssen-Bornemisza, Madrid. Credit: © The Estate of Francis Bacon All rights reserved. DACS, London

Francis Bacon a brit figuratív tradicióban erős gyökerekkel rendelkező munkáját általában a Londoni Iskolának nevezett, heterogén művészcsoporttal szokták összefüggésbe hozni. Ennek tagja volt Baconon kívül: Lucian Freud, Frank Auerbach, Leon Kossoff és Michael Andrews, akik mind képviseltetik magukat  a Thyssen-Bornemisza Múzeum gyűjteményében. A csoport művészeinek közös jellegzetessége az individualitás heves kifejezése, az emberi alak iránti érdeklődés, egy bizonyos fokú expresszionizmus és az akadémikus naturalizmus elutasítása.

George Dyer arcképe tükörben című alkotásban, ami az egyetlen Francis Bacon festmény a Thyssen-Bornemisza gyűjteményben, a figura egy üres térben elkülönítve kerül ábrázolásra. A majdnem analfabéta, büntetett előéletű George Dyer (1934-1971) több éven át Bacon szeretője volt, amíg meg nem ölte magát drogtúladagolással 1971-ben. A képen egy forgószéken ül szemben a saját reflexiójával, ami egy furcsa, piedesztálszerű bútorra (mely mintha a tévékészülék és a röntgengép kereszteződésének eredménye lenne) helyezett tükörben jelenik meg. A görcsbe rándult arcú, a számos ráható erő fogságából szabadulni nem képes főalak torzítására fókuszáló kép erőszakos jellegét és brutalitását kiemeli egy félköríves, a festményen kívüli forrásból érkező glóriaszerű fény. Ezzel ellentében a tükörben megjelenő, fényes terület által kettéválasztott arc nincs annyira eltorzítva, mint ahogyan általában Bacon alakjai; valójában, ha a két felet összeillesztenénk, George Dyernek egy egészen naturalisztikus portréját kapnánk markáns profiljával és kampós orrával, arcán egy olyan kifejezéssel, ami ötvözi a halált és a vágyakozást.

Bacon rendkívül személyes portrékat készített, melyekből kivont miden fizikai vonást, és az ember egyedi sorsát hangsúlyozta ki. A test mint hús arcképeinek alapvető eleme és kettős – reprezentációs és elidegenedés – jelentéssel bír. A brit festő kifordítja az alakjait, megmutatva belső szerveiket, és olyan torzításokkal deformálva arcukat, melyek eltűntetik vonásaikat. Egy személyes, ösztönösen létrehozott ikonográfiával a saját szavaival élve arra törekedett, hogy “csapdába ejtse az élet egy adott pillanatát minden agresszivításával és teljes szépségében”, és sikerült az emberi lény leghitványabb és legijesztőbb aspektusait megjeleníteni. Ezért tekinthejük festményeit az európai expresszionizmus egy valamelyest felforgató interpretációjának. Ugyanakkor a húsnak az a fajta deformálása, aminek Bacon aláveti alkajait, kapcsolódik a Picasso által a 20. század közepén létrehozott leginkább idomtalan alakok durvaságához is.

A jelen alkotásban is alkalmazott expresszionista technika  az ecsettel felvitt olajfestéket és az ujjakkal való modellálást kombinálja. Azzal, hogy brutális mozdulatokkal fröccsent vastag, fehér ecsetvonásokat a vászonra, Bacon tudatosan szakít a tecknikai konvenciókkal, és olyan kockázatot vállal, aminek az a tétje, hogy nyugtalanító hatást keltsen. Ezek az ecsetvonások egyfajta allegóriaként is felfoghatók a célzatosan magyarázat nélkül hagyott képen belül, de ugyanakkor ezzel Bacon emlékeztet bennünket a sors egyik tényezőjére is: “Az ideálom – mondta egyszer – tényleg az lenne, hogy csak egy kevés festéket dobjak rá a vászonra és reménykedjek, hogy a portré máris ott van.” Baconnak valóban sikerült “csapdába ejteni az élet egyik pillanatát”, és ő elérte azt, amit egyik másik művész sem: hogy átadja az emberi lény legaljasabb és legfélelmetesebb aspektusait. Egzisztencialista hajlamaival, Bacon az a festő, aki a legjobban ragadta meg képein a mai ember elidegenedését és sebezhetőségét. (Paloma Alarcó: Portrait of George Dyer in a Mirror)


A modell és öltönye
Francis Bacon 1963 nyarán találkozott George Dyerrel, és hamarosan szeretők lettek. Bacon sokszor festette meg, még az 1971-ben bekövetkezett halála után is. Szerelme öngyilkossága mélyen érintette, és továbbra is arról a modellről készítette képeit, aki több évvel korábban elcsábította.

Fejtanulmány George Dyer portréjához, 1967

A képek, amiken Dyer gyakran öltönyben jelenik meg, olyannak tűnhetnek, mintha üzletemberek vagy hivatalnokok általánosító ábrázolásai lennének. Bacon általában csak olyan embereket festett meg – akár emlékezetből, akár fotográfia alapján -, akiket személyesen ismert. Ha ennyi jelentőséget tulajdonít a konvencionális öltözetnek, ez azért van, mert így sokkal látványosabb hatást tud kelteni, és láthatóvá tud tenni egy olyan igazságot, ami valóban zavaró.

Lehull a lepel
Francis Bacon számára egy műalkotás igazi témáját – és ebből adódóan elemi erejét is – az a képessége adja, hogy felfedje a látszatok világát: “Szinte mindig szűrőkön keresztül élünk – ez egy átszűrt létezés”, mondta David Sylvesternek az 1970-es évek elején. “És néha, amikor az emberek azt mondják a munkámról, hogy erőszakos, én úgy gondolom, hogy talán időről időre sikerült lerántanom egy-két leplet vagy szűrőt.” Így tehát a festmény egy olyan folyamatot jelenít meg, ami az emberi létezés egészében zajlik le, és mint olyan, jóval túlmutat minden egyén saját szenvedésén: “Ami bármi másnál jobban érdekel – nyilatkozta Bacon egy francia újságírónak 1971-ben – az, hogy az emberi lények látszatában tetten érjem a bennük munkálkodó halált. Minden egyes másodperccel egy kicsit elveszítenek az életükből.”

Francis Bacon: Három tanulmány (Triptichon), 1966

Egy festmény kiindulópontja
“Ugyanúgy kezdem, mint egy absztrakt művész – bár egyáltalán nem szeretem az absztrakciót” – magyarázta Bacon a francia Jean Cleair műkritikusnak 1971-ben. “Más szóval, azzal kezdem, hogy ecsetnyomokat viszek fel a vászonra, és ha valamelyik nyom hirtelen felkínál egy ötletet, abból kezdek építkezni, és létrehozom annak a témának a látszatát, amit szeretnék megragadni.”

Kapcsolat a korábbi festészettel
Bacon munkája sokszor hivatkozik  más festményekre. A leghíresebb példa erre Velázquez 1650-ben készült X. Ince pápa portréja című alkotása.

Balra: Velázquez – X. Ince pápa portréja, 1650. Jobbra: Bacon – Tanulmány Vélázquez Ince pápa portréja nyomán, 1953

Egyéb alkotások, amelyek katalizátorként működtek: Cimabue Keresztrefeszítés című freskója, amit a Santa Croce bazilika számára festett 1285 körül, valamint Michelangelo aktjai. Olykor egy képeslap is elegendő volt ahhoz, hogy beindítsa az alkotófolyamatot. A festményei nem annyira az emberi test torzításáról és deformálásáról szólnak, sokkal inkább egy heves reflexióról az adott test képéről. Mint ilyenek, a képek felfedik azt az alapvető ellentmondást, ami a régi korok képeiben megtestesült szépség és harmónia ideálja között valamint korunk valósága között áll fenn, mely valóság folyamatosan aláássa ezt az ideált, miközben nem képes létezni nélküle. George Dyer profilja a tükörben a 15. századi firenzei portrékat idézi, miközben felforgatja fiktív egyensúlyukat. Ezzel Bacon a korábbi alkotást olyan expanszív kvalitással ruházza fel, mely lehetővé teszi a mű számára, hogy végre megszólaljon, miután több évszázadig visszafojtotta indulatait. (Francoise Barbe-Gall: How to Look at a Painting – Gaining Access to the Opposite Side of Things)


A két fenti szöveg saját fordítás, de itt tudtok további, a témához kapcsolódó írásokat olvasni angolul:

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.