Gótika

A KOGART Galéria festészettörténeti előadásán készített és olvasmányaimmal kiegészített jegyzeteim.

A tizenharmadik a nagy katedrálisok évszázada volt (E.H. Gombrich)

A gótikus stílus elnevezés a reneszánsz korából származik, és eredetileg pejoratív jelentése volt. A név a gótokra utalt, bár a valóságban semmi köze nem volt ennek a népnek a róla elnevezett stílushoz, de így akarták jelezni a reneszánszban, hogy ez egy “barbár” irányzat. Ugyanakkor ma már a gótika korszakát, főleg ennek a végét, proto-reneszánszként tartják számon egyes művészettörténészek.
A gótika a XII. század végétől egészen a XII. végéig tart, bár egyes helyeken a gótikának (internacionális vagy udvari gótika) van egy kései továbbélése egészen 1400-ig. Mindenesetre a XIII. század vége felé ez az európai térség (a bizánci kultúra hatása alatt álló országok kivételével) vezető művészeti stílusa.
Fontos megjegyezni, hogy ebben a korban megjelenik a város (a város vezetői, vagy maguk a polgárok), mint megrendelő. A témák továbbra is vallásosak, de már nem csak az egyház az egyedüli megrendelő, hanem civilek is megengedhetik maguknak a művészetet.

Lényeges váltás történik a romanika és a gótika művészettel kapcsolatos felfogása között: már nem csak a szent mondanivaló fontos az alkotók számára: az ábrázolás módja is ugyanolyan fontossá válik. A természet megfigyelése központi szerepet kap a művészek munkájában, de nem azért, mert le szeretnék másolni (mint az ókorban), hanem mert arra törekednek, hogy hűen ábrázolják például az emberi alakokat. A valóság megfigyelésén nyugvó ábrázolással azt szerették volna elérni, hogy még hitelesebben, megragadóbban tudják közvetíteni a művészet által a szent történeteket.

A művészet nem öncél, hanem üzenet közvetítője, a hívők lelki épülését, gyarapodását szolgálja. (E.H. Gombrich)

A gótika évtizedeiben nagyon erős a fény-kultusz (a fény a világosság, az istenség szimbóluma, az égi világ mintegy meghosszabbítása a földi lét felé – például ezért vannak olyan hatalmas üvegfelületek a gótikus katedrálisokon); ami még ennél is lényegesebb az a Mária-kultusz születése. Ha eddig Máriát Jézushoz viszonyítva mindig másodrendűnek ábrázolták, mostantól a Mária ábrázolásokon a két alak egyforma súllyal és jelentőséggel bír a megfestett jelenet keretében, illetve egyre több különböző motívumú Mária-ábrázolás jelenik meg (Angyali üdvözlet, Mária gyermekével stb.)

Az irányzat fő stílusjegyei ugyanúgy, mint a romanika esetén is leginkább az építészeti alkotásokon figyelhetők meg. A szobrászat most is erősen kapcsolódik az építészethez. A gótikus szobrászatra jellemző az oszlop- és pillérfőkön, párkányokon, ajtó- és ablakbélleteken látható levéldísz. A kapuban gyakran oszlopszobrokként (Chartres) vagy szabadon álló (Reims) alakként jelennek meg figurák, s alakjuk merevsége idővel fölenged, mozgás jelenik meg és a lágy stílus jellegzetes S-hajlata. Még megvan ugyan a régi korszak szimmetrikus elrendezése, de minden alak eleven.

Ne felejtsük el, hogy a szobrásznak könnyebb a természetet utánozni, mint a festőnek. A szobrásznak nem kell megteremteni a mélység illúzióját perspektivikus rajzzal vagy fény-árnyék modellálással. A szobor valódi térben áll, és valódi fény és árnyék érezteti a formák plaszticitását.  Az itáliai művészek voltak azok, akik végül átlépték a korlátot a szobrászat és festészet között. (E.H. Gombrich)

A gótikus festészet fő jellemzői:

  • Az ábrázolás merevsége lassan feloldódik;
  • A semleges, rendszerint arany háttér előtt az eleinte erősen nyújtott alakok emberibbé válnak, jellemábrázolásra is van már példa;
  • A természeti környezet elemei, az épületek és városok egyre hűebben kerülnek ábrázolásra;
  • Az Alpoktól északra a festői iránnyal szemben erősen hangsúlyozták a tárgy körvonalait (lineáris gótika);
  • A templomi freskók, oltárképek, szárnyas oltárok jelentőségét fokozta a nagy és színes ablakokon beáramló fény.
  • Freskók díszítették a paloták lovagtermeinek falait is, lovagi tornákat, vadász- és táncjeleneteket örökítve meg.

A kor egyik kiemelkedő festője Cimabue (eredeti neve: Cenni di Pepo; 1240 körül – 1302) volt.  Ő szakított először az itáliai festészetet nagyban befolyásoló bizánci művészet formáival, s a hagyományos témákat igyekezett életszerűen ábrázolni.

Cimabue: Trónoló Madonna, 1285, Uffizi, Firenze
Cimabue: Trónoló Madonna, 1285, Uffizi, Firenze
Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s