Heinrich Lützeler a kék színről

Az ókeresztény kor mozaikjain kék és aranyszínű alapok váltakoznak egymással; mindegyiknek hasonló jelentősége van: az Isten szférájára utalnak. Az arany az Isten dicsőségét, a kék pedig a világmindenség feletti hatalmát jelenti.

Trónoló Krisztus, San Vitale bazilika, Ravenna
Trónoló Krisztus, San Vitale bazilika, Ravenna

Mária – mint az ég királynője – már 700 körül kék köpenyt visel. A középkorban az angyalok – mint égi lények – gyakran kék köntöst viselnek; ehhez szívesen alkalmazzák a drága lazúrkövet (a lapis lazulit), amely a messzi távolból került Európába (Afganisztánban és a Bajkál-tó déli végénél található). A kék a keresztény művészetben a transzcendencia jelképe.

Duccio: Rucellai Madonna, 1285-86, Uffizi, Firenze; fotó: Google Art Project
Duccio: Rucellai Madonna, 1285-86, Uffizi, Firenze; fotó: Google Art Project

1400 körül jelenik meg a festészetben a kék, mint a földi égbolt színe. Először csak egy keskeny csík formájában mutatkozott, majd az idők folyamán egyre nagyobb kiterjedést ért el; a XVII század holland festőinél néha már a képfelület kétharmadát, sőt négyötödét elfoglalja, végül pedig a rokokóban – különösen Tiepolo freskóin – párássá és rózsaszínben játszóvá válik.

Jacob van Ruisdael: Haarlem látképe, 1670-75
Jacob van Ruisdael: Haarlem látképe, 1670-75
Tiepolo: Spanyolország dicsősége (részlet), 1759
Tiepolo: Spanyolország dicsősége (részlet), 1759

Tiziano volt az első, aki tudatos szerkesztéssel le tudta győzni azt az ellentétet, amely a kék mint térszín, és a kék mint alakszín között fennállott. Túláradó világszeretetébe a tenger és az ég kékjét néha a természeti hűségen túlmenően fokozza, ugyanakkor ellensúlyt is képez a ruhák kékségében, úgyhogy a kék olyan lesz, mintha világító kövek mozaikja lenne. Az előtértől a háttérig végighúzódik ez az ékszerszerű díszítés, amelyet a témabeli vagy szerkesztésbeli szempontokból fontos helyeken bölcs meghatározottsággal helyez el. Így sikerül a közelít és a távolit összefonni egymással; a közeli és a távoli egyszerre van jelen. A színelrendezés révén létrejön az egység a cselekvő ember és a közömbös természet között.

Tiziano: Bacchus és Ariadné, 1520-1523
Tiziano: Bacchus és Ariadné, 1520-1523

Egészen más utat választanak az impresszionisták, ahogyan azt például Renoir 1876-ból származó Le Moulin de la Galette című festményén megfigyelhetjük. A levegő kékje átjárja az egész képet, annak valamennyi területét és rétegét. A közelit is olyannak festette meg a művész, mint a távolit, mivel a távolságot kifejező kék az összes dolog közegévé vált. Ezáltal a kép eltávolodik a szemlélőtől: mintha egy távoli mesevilágba pillantanánk be. Tehát a távolság kékje a dolgokat elválasztja a nézőtől, ugyanakkor egyesíti őket egymással, tekintet nélkül arra, hogy a dolgok hol helyezkednek el.

Renoir: Le Moulin de la Galette, 1876
Renoir: Le Moulin de la Galette, 1876

Az elérhetőnek és a megérinthetőnek ez az egyoldalú elhanyagolása nem jelenthetett Cézanne számára művészeti megoldást. A kép nem lehetett a nézővel sem túlságosan laza, sem túlságosan szoros kapcsolatban. […] A nézővel való túl szoros kapcsolat túlságosan esetleges, véletlenszerű, a túl laza kapcsolat pedig nem eléggé valóságszerű. Cézanne a dolgok magvát, a lényeget kereste a közeli és a távoli ellentéte mögött. A Les Grandes Baigneuses című festményén láthatjuk, hogy mit ér el Cézanne ezen a téren. […] A Les Grandes Baigneueses című képén a kék csaknem az egész felületen uralkodik; a kék felületet csak a föld két barna csíkja és a barnán ívelő fatörzsek szakítják meg. A fürdőző nők testét mind a két alapszín átjárja, és a természetes bőrszínt elfedi. 1875 után Cézanne az árnyékokat is kékkel jelezte, és a fákat is kék színbe mártotta. A kék színben alkalmas kiindulási pontot talált a kép egyes részeinek az összekötéséhez: ha világosabbá teszi a kéket, eljut a zöldhöz és a sárgához; ha sötétebb árnyalatokban alkalmazza, eljut a sötétzöldhöz és a barnához. Ilyen módon válik a kék a középponttá, amelyben a színek összefüggenek és ahonnan – mint egy kör sugarai – szétsugároznak.

Cézanne: Les Grandes Baigneuses (Nagy fürdőzők), 1906
Cézanne: Les Grandes Baigneuses (Nagy fürdőzők), 1906

Az idézetek Heinrich Lützeler (német művészettörténész) Absztrakt festészet-Jelentősége és határai című könyvéből vannak.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s