Mednyánszky László: Végtelen

 

Mednyánszky László: Végtelen, 1900-as évek első fele

… Caspar David Friedrich “Szerzetes a tengerparton” című vászna hasonlóképpen a természetbe vetett, kiszolgáltatott emberi létezés törékenységére és múlandóságára hívta fel a figyelmet a végtelenbe vesző roppant víztömeg partján szemlélődő parányi emberfigura motívumával.
Ám amíg Caspar David Friedrichnél a hideg, borongós színek dominálnak, Mednyánszky, a nagy színalkimista, ezen a képen kedves teozófusai, Franz Hartmann és Helena Blavatsky nyomán a színskála homogenizálásával, a mindent egyöntetűen átjáró melegen ragyogó egységes tónussal kísérelte meg vizuális formába önteni Paracelsus tanítását: „Minden az egy egyetemes teremtő törekvés eredménye. A természetben nincs semmi holt. Minden szerves és élő és ebből következően az egész világ élő szervezetnek látszik.”
Caspar Davis Friedrichnél az ábrázolás fenségessége az esztétikai kategória jelentésének megfelelően az ember a természettől való elidegenedését példázza, Mednyánszkynál viszont az embert és a természetet összeolvasztja ez a különös, már-már rembrandti belső izzás. Sokat töprengett azon, teozófiai olvasmányaihoz fűzött széljegyzeteiben, hogyan lehetne ezt a mindent átjáró, egységesítő erőt vizuálisan ábrázolni. A színalkímia szó Mednyánszky esetében nem üres frázis, ő valóban kísérletezett a színekkel, megpróbált az általa annyira preferált titkos tanok metatudománya segítségével színeket hangulatokhoz, érzékletekhez jelentésekhez rendelni.
A századfordulón oly divatos buddhista és teozófiai tanításokkal Párizsban találkozott közelebbről és 1900 körül már intenzíven tanulmányozta mind a keleti filozófiákat, mind ezek Annie Besant és mások fémjelezte európai átiratait. A Végtelen című festmény spirituális ihletésű művészi gondolatkísérlet egyedülálló eredménye. Ebben a monumentális képben sikerült megvalósítania azt az eszményt, amelyet később, 1913-ban, a földi javakról mindinkább lemondó báró Mednyánszky így fogalmazott meg: „Világok tárulnak fel lelkem előtt, nagy tájak, sok fény, de el is kell ezekben merülni végképpen, mert általuk kell kijutni ama szűk határok közül, amelyek az örökkévalóságok fényét eltakarják. Minden ember körül ilyen átlátszatlan ködökből szőtt világ sűrűsödik. Ő maga a középpontban áll és nem lát… Valamennyien még szunnyadó szigetekre hasonlítunk az örökké hullámzó, nagy élet tengerében. Rajta minden erőfeszítéssel, és elérjük a nagy világosságot, amely voltaképpen önmagunk legmélyén szunnyad, anélkül, hogy ismernők.

Forrás: Dr. Markója Csilla írása

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s