Néhány szó a sárgáról és a zöldről

Szorosan összefüggnek, miközben egymással vetekednek a harmadik helyért a primer színek pódiumán: a sárga és a zöld egyetlen történet főszereplői. Az additív szintézis néven ismert elmélet szerint a zöld lenne a harmadik primer szín a piros és a kék mellett. Ennek ellenére egy másik, a XVII. században megalkotott elmélet is érvényben van, mely az állítja, hogy a sárga lenne a harmadik, ugyanis csak ez a három szín teljesen független egymástól, így egyik sem állítható elő két másik keverékeként. Ebben a megközelítésben a zöld már szekunder szín (a kék és a sárga keverékéből születik) ugyanúgy, mint a lila (pirosból és kékből) vagy a narancssárga (pirosból és sárgából).
Különböző időkben és kultúrákban gyakran a sárgát és a zöldet akár össze is keverték – a görög nyelvben például a khloros szó mindkettőt jelöli. A harmadik helyért folytatott versenyben mindkét szín komoly hátránnyal indul, ha a képzőművészet szempontjából nézzük.

A nehezen fixálható és előállítható zöld sokáig bonyodalmat jelentett festékkészítőknek és művészeknek egyaránt, amit csak tovább tetézett, hogy bizonyos pigmentjei mérgezőek voltak. A zöld a hazárd, a bizonytalanság vagy éppen a méreg színe, de ugyanakkor a szerencsét és a reményt is jelképezheti. Néhány festő kivételével, például El Greco vagy Veronese – akiknél káprázatosan fényes árnyalatokban tűnik fel – a művészek sokáig hanyagolták a zöldet.

El Greco: Idősebb Szent Jakab, 1610 körül
El Greco: Idősebb Szent Jakab, 1610 körül

Veronese: Dárius és családja a győztes Nagy Sándor előtt (részlet), 1575 körül
Veronese: Dárius és családja a győztes Nagy Sándor előtt, 1575 körül

Ennek oka talán abban is kereshető, hogy a XIV.-XV. században az ördög színe jellemzően zöld volt, ahogy ezen a Michael Pacher által festett panelen is láthatjuk, vagy ahogy  Chaucernél olvashatjuk a Cantebury mesékben.

Michael Pacher: Szent Wolfgang és az Ördög, 1471-75
Michael Pacher: Szent Wolfgang és az Ördög, 1471-75

A zöldet tulajdonképpen majd csak az impresszionisták fogják életre kelteni.

Camille Pissarro: Kilátás az ablakomból Éragny-ban, 1886
Camille Pissarro: Kilátás az ablakomból Éragny-ban, 1886

Ami a szintén nehezen előállítható sárgát illeti, a szimbolikája mondhatjuk egyenesen szörnyű: nem tudni pontosan, miért, de a sárga az ármány, az árulás és a hazugság színe. Bár ez a nap és a tudás, illetve a bölcsesség színe is, sokáig nem tudott ragyogni, mert már a kezdetektől fogva elhomályosította szépségét az arany, hiszen az alkalmasabbnak bizonyult a vallásos képek megfestésére, amelyeken a spirituális világot volt hivatott felidézni. A sárga a XIX. században tört a csúcsra, például Van Gogh napraforgóival vagy Derain vad kompozícióiban, amelyek már nem hagynak helyet a kételynek: elérkezett a sárga korszaka, miközben a zöldnek éppen leáldozott.

Vincent van Gogh: Napraforgók, 1888
Vincent van Gogh: Napraforgók, 1888
André Derain: Collioure, 1902
André Derain: Collioure, 1902

Mondrian teljes mértékben lehagyta a zöldet palettájáról, Kandinszkij pedig azt nyilatkozta róla, hogy „ez a legkevésbé esztétikus szín, ami valaha is létezett”. De a zöld még nem mondta ki utolsó szavát, és sikerült előretörnie a poszt-indusztriális színpadra. A klorofil és a természet színeként a környezetvédelem színévé válik, és ennek a művészek sem tudnak ellenállni. Fabrice Hyber kirakja a közterekre a kis Little Green Men nevezetű alkotásait, Allain Séchas pedig egyfajta földönkívüli típust alkot meg smaragdzöldben.

Fabrice Hyber: Little Green Men (Kis zöld emberkék), 1989
Fabrice Hyber: Little Green Men (Kis zöld emberkék), 1989
Alain Séchas: Platée, 2005
Alain Séchas: Platée, 2005

Ami pedig a különböző árnyalatok történetét illeti, a legrégebbi sárga pigment az okkersárga, mely a legelső pigmentek között volt, amit az emberiség használt. Az ókorban főleg Egyiptomban széles körben alkalmazták az auripigmentet, ami egy sokkal ragyogóbb árnyalat, mint az okkersárga. A középkorban ólomsárgát hoztak létre mesterségesen, és ezt a színt egészen a XVIII. századig megtaláljuk a képzőművészetben.

Rembrandt: Belsazár lakomája, 1636.38 (Az írást a falon ólom sárgával festette meg Rembrandt)
Rembrandt: Belsazár lakomája, 1636.38 (Az írást a falon ólomsárgával festette meg Rembrandt)

Az úgynevezett indiánsárga egy tiszta, mély, világos sárga pigment. Az ókortól kezdve ismerték a távolkeleten, de az európai művészetben leginkább a XV.–XIX. század között fedezhetjük fel mind olajfestmények, mind akvarelleken, és nagy valószínűséggel legelőször a németalföldi festők használták. A modern korban már sokkal több sárga pigmentet kezdenek előállítani. Ilyen például a krómsárga. Ez a Van Gogh által is gyakran használt festék oxidálódik és idővel besötétedik, továbbá mérgező ólmot tartalmaz, ezért a kadmiumsárgával helyettesítették. A kadmiumsárgát azért szeretik a művészek, mert több árnyalatban állítható elő a világos sárgától egészen a mély narancssárgáig.

A zöld is hasonlóan sok árnyalatban fordul elő a történelem során. A malachitzöld valószínűleg a legrégebbi zöld pigment, aminek leginkább a XV-XV. századi európai festészetben volt jelentősége. A veronai zöld vagy veronai zöldföld egy természetes szürkészöld – tört zöld árnyalatú pigment. Verona közelében bányászták az alapanyagát, innen a neve. Az ókorban is ismerték, de leginkább az olasz reneszánsz festők körében terjedt el mint alapozó szín, amit az alakok bőrének megfestéséhez használtak. Erre egyéb színrétegek kerültek fel, és ezek együtt adták azt az eleven és természetes hatást, amit egyes reneszánsz kori festményeken láthatunk. A smaragdzöld 1814-től volt elérhető a festők számára, és egy ideig ezt tartották a legkiválóbb zöld festéknek. Sajnos kémiailag nem stabil anyag és ez is mérgező, ezért az 1900-as évek elejétől már nem használták. Szintén a XIX. századtól ismert a viridián zöld, amelyről itt olvasható egy külön bejegyzés.

Nem tudjuk még, végül is hogyan fog eldöli ez a csata. A nap színe szép jövőnek néz elébe persze, ha csak nem fogja megelőzni egy másik mostanság feltörő kedvenc, a vitalitás színeként emlegetett narancssárga.

Fernando Botero: Narancslevet ívó férfi, 1987
Fernando Botero: Narancslevet ívó férfi, 1987

Források:

Beaux Arts magazine ( 2015 február ) – Daphné Bétard dossziéja: “Le Pouvoir de  la Couleur” (A szín ereje)
http://www.webexhibits.org/pigments/
http://www.szintan.hu/

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s