Reneszánsz (10) – Velencei reneszánsz: Giorgione és Carpaccio

A KOGART Galéria festészettörténeti előadásán készített és olvasmányaimmal kiegészített jegyzeteim.

Giorgione (eredeti neve Giorgio da Castelfranco, 1478? – 1510) a reneszánsz egyik talán legrejtélyesebb festője. A Bellini fivérek műhelyében tanult, és csak néhány munkáját lehet pontosan beazonosítani, csupán öt festményről állapították meg a művészettörténészek, hogy teljes bizonyossággal neki tulajdonítható. Az egyik ezek közül A vihar, ami egy nagyon híres festmény, viszont nem lehet tudni biztosan, mit vagy kit ábrázol. Állítólag ez (is) inspirálta a több évszázaddal későbbi Manet Reggeli a szabadban című, sokáig vitatott festményt.
Szintén több művésznek szolgált alapul egy másik festménye: az Alvó Vénusz, amit az előadás során is elemeztünk. A téma egyéb feldolgozásairól itt lehet olvasni.

Giorgione: Alvó Vénusz, 1508-10, drezdai Képtár
Giorgione: Alvó Vénusz, 1508-10, Drezdai Képtár

Ez az első ilyen méretű akt a nyugati festészetben, és ugyanakkor az első olyan festmény, aminek a főtémája egy akt figura, így igazán forradalminak számított a maga idejében. “Ez újdonságában valóban olyan jelentős és nagyszerű, mint amilyen az antikvitás Praxitelészének Aphroditéja volt.” – írja róla dr. Aradi Nóra. Ez az a korszak, amikor a velencei művészek előszeretettel festenek olyan témákat, melyek közel állnak az antik görög költészethez, és amelyek középpontjában az eszményi szépség foglal helyet; gyakran ábrázolják a pásztori költészet szerelmi idilljeit, ezért ezekben az években sok Vénusz-kép születik. Az ilyen témájú alkotások leginkább – mint ahogy Giorgione képéről is tartják – esküvők alkalmából készülnek, és az ifjú pár hálószobájába szánt alkotások.

Amit a képen látunk: egy fiatal, meztelen nő fekszik a szabadban drapériákon, mögötte egy részletesen kidolgozott tájkép látható (állítólag Giorgione nem tudta befejezni ezt a festményt halála előtt, így Tiziano volt az, aki véglegesítette, és ő főleg a hátteret festette meg). Vénusz egyik karjára dőlve alszik, a másik pedig egy eléggé egyértelmű erotikus mozdulatban helyezkedik el ölén. Később majdnem ugyanezt a pózt fedezhetjük fel Tiziano, Velásquez, Goya és Manet aktjain is. Vénusz becsukott szeme a kor dekórumának (illendőségének) felel meg: egy darabig még nem fogunk látni a festészetben nyitott szemű, egyenesen ránk tekintő női aktokat.

Kompozíció és színhasználat: ezen a képen nagyon jól látszik, miben jelentett újítást Giorgione festészete: “…  az ezer árnyalatban ragyogó erős szín, szinte önállóan, a kép legfontosabb kifejező eszközévé válik. A rajz szerepe visszafogott, majdhogynem lényegtelen is, minden forma lágy, puha és fénnyel átitatott.” (dr. Aradi Nóra: Az érett reneszánsz).
A kompozíció diagonális, és a test formája visszatükrözi a háttérben látható tájban felfedezhető formákat. Ez a fajta harmónia az emberi test és a táj között szintén egy olyan jellegzetessége a velencei festészetnek, amit először Giorgione alkotásain láthatunk: “Giorgione  – ellentétben elődeivel és kortársaival – nem azért rajzolt tárgyakat és embereket, hogy azután belehelyezze őket a térbe, hanem maga a természet lebeg a szeme előtt; a földre, a fákra, fényre, levegőre, felhőkre gondol, melyek valódi egységet alkotnak az emberi lényekkel […] Ez a felismerés a maga módján csaknem akkora előrelépést jelentett, mint annak idején a perspektíva felfedezése.” (E.H. Gombrich: A művészet története).

Vittore Carpaccio (1465 – 1525) szintén a Bellini fivérek egyik követője volt. Stílusa emlékeztet Gentille Bellini hűvös, kiegyensúlyozott festészetére, viszont Carpaccio sokkal gazdagabb színvilággal dolgozik. Témáit gyakran a mindennapi velencei életből merítette, ahogy a Két velencei hölgy című festményen is láthatjuk.

Vittore Carpaccio: Két velencei hölgy, 1490 k., Museo Correr, Velence
Vittore Carpaccio: Két velencei hölgy, 1490 k., Museo Correr, Velence

Sokáig úgy hitték, hogy ez a festmény két velencei kurtizánt ábrázol, ma viszont már az az álláspont elfogadott, miszerint a két nő nem kurtizán, hanem magasabb társadalmi réteghez tartozó két hölgy. A festmény igazi ritkaságnak számít abból a korból, hiszen Itáliában (az északi festészettel ellentétben) nem volt szokás otthoni belső tereket ábrázolni. Általában azokon a festményeken, amelyeken a figurák belső térben helyezkednek el, csak néhány apró elem fedezhető fel: egy ablakkeret vagy párkány, egy falrészlet, egy karosszék része. Itt viszont ennél több tárul a néző elé, hiszen személyes tárgyak is felbukkannak, mint például a levél vagy a cipők.

Valószínűleg a velencei Torella család két női képviselőjét látjuk a képen, akik egy teraszon ülnek állatok és egy kisfiú társaságában (így ez csak annyiban “belső” tér, amennyiben a két alak nem a tájban helyezkedik el, viszont az biztos, hogy ez egy magánszféra). Úgy tartják, hogy ennek a festménynek létezett egy párja, amelyik bal felé folytatta volna a jelenetet, de az sajnos elveszett. Egy másik része, mely e fölött helyezkedne el, a Los Angeles-i Getty Museum-ban található Vadászat a lagúnán címmel. A két nő öltözete és ékszerei utalnak arra, hogy patríciusi családból valók; a gyöngyök és a fehér keszkenő a szűziességük szimbólumai, a két galamb és a kutya pedig a hűség jelképei lennének. A két képet együtt nézve, a jelenetet sokan úgy interpretálták, hogy a hölgyek az udvarlóikat várják vissza.

“Kifinomult arisztokratikus érzékenység jellemzi ezt a festőt; egész oeuvre-jét áthatja a tökéletes ízlés és választékosság.” (Dr. Aradi Nóra: Az érett reneszánsz)

Források:
E.H. Gombrich: A művészet története
Dr. Aradi Nóra (szerk.): Az érett reneszánsz

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s