Reneszánsz (2): FRA FILIPPO LIPPI ÉS ANTONIO POLLAIUOLO

A KOGART Galéria festészettörténeti előadásán készített és olvasmányaimmal kiegészített jegyzeteim.

Fra Filippo Lippi (1406 – 1469) kalandos életű karmelita szerzetes hírében álló, a firenzei quattrocento festészet egyéni stílusú képviselője. Művészetéből életöröm sugárzik, a képein a szent jelenetek gyakran profán tartalmat kapnak. Fra Filippót nem nagyon foglalkoztatták a kompozíciós témák, de freskóinak, táblaképeinek ösztönös bája, lírai festőisége, a színek és formák frissessége bőségesen kárpótol ezért. Néhány motívumát, mint a tánclépésben ábrázolt, lebegő ruhájú nőalakok vagy a Madonna és a gyermek bensőséges kapcsolatát a következő nemzedék, Botticelli és Ghirlandaio művein láthatjuk viszont.

Az előadáson két festményét elemeztük.  A Férfi és nő ablakszárnyas portréja című festménye az első kettős portré az olasz festészetben. Addig a párokról készült portrékat külön készítették, csak egymás mellé akasztották ki a falra. Egyes elemzők szerint a férfi profilja utólag került a festményre, tehát eredetileg Fra Filippo Lippi nem is kettős portrénak szánta ezt a képet.  A festményen megfigyelhető a perspektivikus térábrázolás mind szobabelsőnél, mint az ablakon át látható külső térnél. Ez egyébként egyik jellegzetes kompozíciós eleme a reneszánsz portréknak: az alakokat ablak, vagy erkélypárkány előtt festik le, a háttérben valamilyen külső teret ábrázolva – tájat vagy kertet. Később csak az ablakkeret vagy a párkány marad meg, nem látjuk, mi van a háttérben. Szintén egy korabeli jellegzetesség, hogy ugyan kettős portréról van szó, a két alak – bár szemben áll egymással – nem néz egymásra. Ez az akkori dekórum szabályainak felelt meg. Bár a férfi karja alatt látható címert nem lehet pontosan beazonosítani, nagy valószínűséggel a firenzei Scolari család címere, akiket a képen látunk, azok pedig Ranieri Scolari és Angiola di Bernardo Sapiti, akit 1436-ban vett feleségül. Angiola díszes öltözete, a gyöngyökkel kirakott fejdísze (sella) és ékszerei is azt mutatják, hogy egy nemesi származású hölgyről van szó. A ruhaujj kézelőjére a “lealta” szót hímezték, ami hűséget jelent – ez is bizonyítéka lehet annak, hogy a portré egy házaspárról készült. Érdekes megfigyelni a két alak térben való elhelyezkedését: a nő az előtérben van, miközben a férfi másodlagos helyet foglal el, kicsit a háttérben hozzá képest. Vizsgálatok kimutatták, hogy eredetileg Lippi a férfit gesztikuláló pózban ábrázolta, egyik kezével felemelve – mintha társalogna a hölggyel. A végleges verzióban mégsem így látjuk, hanem passzív testtartásban, mintha csak figyelné a párját.

Fra Filippo Lippi: Férfi és nő ablakszárnyas portréja, c. 1440
Fra Filippo Lippi: Férfi és nő ablakszárnyas portréja, c. 1440

A másik elemzett Fra Filippo Lippi festmény a Heródes lakomája című freskó volt. A jelenetet ábrázoló freskó egy egész ciklus része, melyet Fra Filippo Lippi a pratói San Stefano katedrális falaira festett. A történet arról szól, hogy Heródes születésnapi lakomát rendez a palotájában. Heródes feleségül vette bátyjának özvegyét, ami bűnnek számított, és ezt Keresztelő Szent János folyamatosan elítélte prédikációi során, aminek az lett a következménye, hogy Heródes börtönbe záratta, de kivégezni nem merte. A lakomán Salomé – Heródes mostohalánya – olyan igézően táncol, hogy Heródes megígéri, bármit kérhet, kívánsága teljesülni fog. Anyja tanácsára, Salomé Szent János fejét fogja kérni, és Heródes kénytelen teljesíteni a kívánságát.
A festményen a jelenet különböző epizódjait látjuk. Az epizódok elrendezése: közép (Salomét tánca), bal (hozzák Szent János levágott fejét), jobb (Salomé átnyújtja a fejet az anyjának). A különböző epizódok ellenére, a tér erősen strukturált és koherens, és mint látjuk, ez a fajta strukturáltság lehetővé teszi több jelenet belehelyezését. Az ilyen kompozíciók – melyeken egymásutáni narratív epizódok láthatók – nem szokatlanok ebben a korban az olasz festészetben. Érdemes megfigyelni a festő készségét a perspektíva ábrázolásában (az építészeti elemeknél látható a legjobban), és Salomé öltözetének finom esését, főleg a tánc jelenetben – ezt a fajta légiességet fogjuk majd újra látni Boticelli festményein is, amelyekről Fra Filippo Lippi női alakjainak a kecsessége is visszaköszön.

Fra Filippo Lippi: Heródes lakomája, 1464
Fra Filippo Lippi: Heródes lakomája, 1464

Szintén a firenzei quattrocento festészet jeles képviselője Antonio Pollaiuolo (1432 – 1498), akinek a Szent Sebestyén vértanúsága című oltárképét elemeztük az előadás során. E.H. Gombrich ezt a festményt hozza fel példának, amikor arról ír, hogy a XV. századi olasz festők számára fontos volt két szempontot harmonikusan egyeztetni: figyelembe kellett venniük, hogy a nagyméretű képeket, főleg az oltárképeket, messziről nézik, valamint ezeknek illeszkedni kellett az adott templom architektonikus keretébe. Ugyanakkor azt sem téveszthették szem elől, hogy a történetet “tisztán és megkapóan” kellett ábrázolni a hívek számára. Pollaiuolo itt tárgyalt festménye egyik legelső kísérlet erre: “Jól megfigyelhetjük rajta, hogyan próbálja összeegyeztetni a két szempontot, precíz tudással ábrázolni az emberi testeket, és mégis úgy, hogy az elrendezés harmonikus egészet mutasson.” (E.H. Gombrich – A művészet története)

A történet, aminek egy jelenetét látjuk a képen, Sebestyénről szól, aki a római császári gárda tisztje volt. Diocletianus és Maximianus császár nagyra becsülte, és közvetlen környezetébe rendelte. Sebestyén egyszerre tudott császári tiszt és hűséges keresztény lenni, aki bátran védte a hitet. A legenda tehetséges szónoknak mondja a tisztet, aki bajtársait el akarta vezetni a hithez és bátorította a fogságban sínylődő keresztényeket. Végül maga Sebestyén is a császári törvényszék elé került, és hite miatt a keresztényüldözések idején halálra ítélték. Kinn a szabad mezőn karóhoz kötözték, hogy a katonák halálra nyilazzák. Amikor már halottnak vélték, otthagyták. Egy jámbor római özvegy, Iréne házába fogadta a súlyos sebesültet, és addig ápolta, míg föl nem épült. Amikor Sebestyén ismét megjelent az emberek előtt, úgy fogadták, mint aki holtából támadt föl. Sebestyén vértanúságának legendája azt a keresztény hitet támasztja alá, miszerint a keresztény élet valójában elpusztíthatatlan; bármilyen borzalmasak is az alkalmazott kínzások és a halál módjai, alapjában véve nem árthatnak a hívőnek, hiszen ő halhatatlan.

Pollaiuolo festménye nem is annyira a történet drámaiságának az ábrázolása miatt kiemelkedő, hanem mert kihasználja a történet keretét arra, hogy az emberi testek ábrázolásának technikáját jobban kitapasztalja. E.H. Gombrich szerint valószínűleg ugyanarról a modellről festette le mind a hat alakot, mely íjával célba veszi Szent Sebestyént. A katonák különböző anatómiai pózokban láthatók, pedig az ilyenfajta ábrázolást önmagában a történet lényege nem indokolja. Ha jól megfigyeljük, akkor észrevesszük,  hogy tulajdonképpen ugyanannak a mozdulatnak – a nyilazásnak – a különböző momentumait látjuk reprezentálva, illetve a nyilat kilövő férfi test is megjelenik minden elképzelhető szögből: szemből, hátulról, féloldalról. Gombrich elemzésében azt olvashatjuk, hogy a mozdulatoknak ez a változatossága arra hívatott, hogy a nagyon pontos, már szinte rideg elrendezést, egy kicsit feloldja. “Azt is érezzük, hogy öröme telt a feszülő izmok, mozdulatok élethű ábrázolásában, büszke a tudományára, annyira büszke, hogy igazi mondanivalójáról szinte megfeledkezik.” Ami a kompozíciót illeti, a hét alak egy szabályos háromszöget alkot, ami tipikus reneszánsz elem. A hat íjász kettesével van elrendezve a cölöp köré mozgás-ellenmozgás párokban. Sebestyén alakjának a feljebb való helyezése a többihez képest, egyfelől jobban kiemeli a mártíromság tényét (visszaidézi Krisztus keresztre feszítésének a képét), másfelől pedig így marad elegendő hely a többi alak ábrázolására. A háttérben a perspektivikusan lefestett toszkán táj látható, de valahogy mintha nem lenne összhangban azzal, ami a festmény előterében történik, legalábbis Gombrich szerint.

Antonio Pollaiuolo: Szent Sebestyén vértanúsága, 1473-75
Antonio Pollaiuolo: Szent Sebestyén vértanúsága, 1473-75

“A művészet új útra lépett, felvette a versenyt a természettel és most már nem fordulhatott vissza.”

Források:
E.H. Gombrich: A művészet története

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s