Tér és idő a művészetben – előadásjegyzetek (4)

A “Tér és idő a művészetben” című előadás (SzM – Tettamanti Zsófia) során és az olvasmányaim alapján készített jegyzeteim.

6. Dráma

A késő-reneszánszt és a manierizmust a barokk váltotta fel a 16. század végén, és ezt a stílust egészen a 18. század közepéig követhetjük nyomon az európai kultúrában. Az elnevezése a barocco olasz kifejezésből származik. Ez a kifejezés a szillogista logika egyik műveletére utal, jelentése: nyakatekert okoskodás. (Francia jelentése: bizarr, különleges.)

Stílusjegyei közül – témánk szempontjából – érdemes kiemelni a barokk képzőművészetnek azt a törekedését, hogy mind fizikailag, mint érzelmileg bevonja a nézőt a műbe. Egy barokk festmény a néző részvételével válik igazán egységessé: mint egy színházi előadásnál, a kép úgy teljes, ha a közönség ott van és részt vesz (emocionálisan) abban, ami a színpadon/festményen történik. A festészetben ezt csak úgy lehet elérni, ha a művész megteremti annak az illúzióját, hogy a néző fizikai énje része a kép terének, és így jut el ahhoz, hogy érzelmileg is bevonja a műalkotásba. Ezért van az, hogy a barokk képeket a nyitottság jellemzi az előző korszakok alkotásaival ellentétben, ahol a kép egy önmagába zárt időt és teret jelenített meg. Ugyanakkor a látványnak valóságosnak kell hatnia: a festőnek a téma aktualitásának (a jelen pillanatban történik: amikor a néző rátekint a képre) és realitásának illúzióját kell létrehoznia. Ebből a törekedésből következik az, hogy az alkotók különös súlyt helyeznek az anyagra, a színre és a textúrára – az alakok és a részletek szinte tapinthatóvá válnak a néző számára. Továbbá, a mozgás és az alakok dinamizmusa is fontos szerepet játszik ennek az illúziónak a megteremtésében. A barokk műalkotások szenvedélyes mozgású, izgatott taglejtésű, végletes érzelmek hordozó alakokat ábrázolnak. Jellemző rájuk az allegorikusság és tobzódnak a színekben és formákban. Így érik el azt, hogy a téma és nézője egyesüljön az időnek egy bizonyos és sokszor drámai pillanatában.  A mozgással és az általa kiváltott drámaisággal kapcsolatban Zrinyifalvi Gábor a következőket írta: “Amikor a barokk képeket nézzük, szembetűnő jelenséggel találkozunk: a képi mozgalmasságot felfokozza a képeket átható pátosz. Az eltúlzott mozdulatok rugója az érzelmek kivetülése. A szenvedélyesség, az ünnepélyesség vagy a méltóság érzeteivel átitatott képek újdonságot jelentettek a reneszánszhoz képest. A mozdulatok hevességét így az érzékek felfokozottsága értelmezi. Mintegy ennek a gyakran heves, kavargó mozgásnak az ellentéteként, az alakok allegorikus mivoltából következően, az eltúlzott pózok és mozdulatok az alakok természetes állapotát jelölik.”

A reneszánszban a művészek a történés előtti pillanatot ábrázolják, viszont a barokkban pontosan azt a momentumot viszik vászonra vagy faragják ki márványból, amikor egy különös jelentőségű gesztus vagy jelenet  megtörténik: Michelangelo (reneszánsz) higgadtnak és mozdulatlannak mutatja Dávidot a Góliáttal való harc előtt; ezzel szemben Bernini (barokk) Dávidnak éppen azt a mozdulatát “kapja el”, amikor egy kővel megdobja az óriást.

Michelangelo: Dávid, carrarai márvány, 1501-1504, Galleria dell'Accademia, Firemze
Michelangelo: Dávid, carrarai márvány, 1501-1504, Galleria dell’Accademia, Firemze
Bernini: Dávid, 1623, Galleria Borghese, Róma.
Bernini: Dávid, 1623, Galleria Borghese, Róma.

“… az időfolyam kiemelkedő pillanatai az allegóriák reprezentatív pillanatait állítják elénk. A kép feladata bevezetni a nézőt ezekbe a reprezentatív időpillanatokba. A manierizmus és a barokk korszakában a látványparadigma bizonyos mértékig módosult. A perspektíva, a plaszticitás, a természethűség szerepe nemhogy alapvető maradt az ábrázolásban, de tovább növekedett. A világ megértésének módja is jelentősen megváltozott. A képi idő, amely az örökkévalóságtól, a dolgok változatlan metafizikus igazságától indult el a mozgásban lévő élet időben-létének irányába, gyorsan elérkezett a másik oldalra, a pillanatnyi időhöz, az idő villanásnyi intervallumához. Az időt folyamatában, valahonnan valahova történő haladásként, események láncolataként reprezentálni azonban nem volt képes.” (Zrinyifalvi Gábor)

Bemutatott kép: Jusepe de Ribera (1591 – 1652): Szent András vértanúsága

Jusepe de Ribera: Szent András vértanúsága, 1628, olaj, vászon, Szépművészeti Múzeum, Régi Képtár
Jusepe de Ribera: Szent András vértanúsága, 1628, olaj, vászon, Szépművészeti Múzeum, Régi Képtár

A festményről:

“A 17. századi Nápoly sokak szerint maga volt a földi pokol. Szakadatlan éhínség, járványok, földrengések, sőt a Vezúv óriás kitörése is keserítették a spanyol uralomtól kiszipolyozott nép életét. A nyomor fészkeiben pedig egyre fullasztóbb volt a zsúfoltság, hiszen a hitvány termések a városba űzték a környék falusi népességét. A poshadt levegőjű sikátorokban burjánzott a bűnözés. Talán nem véletlen, hogy épp itt teljesedett ki Caravaggio erőszakos, halálfélelemben vergődő művészete, amely évtizedekre irányt szabott a nápolyi festészetnek. Ám a kegyetlen naturalizmus iskolája csak egy nemzedékkel utóbb, Riberával ért csúcspontjára. A spanyol születésű mester olyankor volt leginkább elemében, ha a keresztény vértanúk kínhalálát állította sokkoló életszerűséggel színpadra. Ez a témája a Szent András vértanúságának, legsötétebb korszaka mesterművének is. Az apostol a görögök, szkíták és örmények között hirdette az igét, mígnem Akhája római helytartója arra ítélte, hogy a kereszthalálban kövesse “babonás szektája” alapítóját. De ha valakinek, Riberának elhisszük, hogy Andrásnak megváltás a vértanúság. Megalázott, lecsupaszított testét megaszalta a kor, fonnyadt bőre szikkadtan lóg; mégis metafizikus erő árad belőle, a lélek ereje. Fénylő alakja fölött Goya nyomasztó démonait előlegező árnyak tornyosulnak. A pogány pap, a helytartó és a két szenvtelen hóhér nem érik be a test elpusztításával: a végső pillanatig próbálják legyőzni lelkét is, s rávenni a Jupiter-bálvány istenítésére.” (Vécsey Axel  – Szépművészeti Múzeum)

A tér és idő megjelenítése:

A manieristák, ahogy El Greco festményén láthattuk, a víziók világába helyezik el a alakjaikat; Ribera viszont ezen a festményen a nézőhöz közvetlen közel helyezi el őket, és ezáltal a néző mintegy tanúja lehet a megfestett bibliai eseménynek. A festő a mártír halál előtti pillanatára összpontosít. A figyelmünket a főalak kínzott profiljára és aszketikus testére eső éles fénnyel irányítja a lényegre, miközben a többi alak félárnyékban marad a háttérben. Szimbolikusan ez azt sugallja, hogy a többi alak még tévelyeg, ők még nem találkoztak a hit fényével. A festmény kompozíciója diagonális, a háttér sötét, a fény irányított, az egész jelenet színpadias és drámai.

Bemutatott kép: Diego Velazquez (1599 -1660): Étkező parasztok

Velazquez: Étkező parasztok, 1618-1619, olaj, vászon, Szépművészeti Múzeum
Velazquez: Étkező parasztok, 1618-1619, olaj, vászon, Szépművészeti Múzeum

A festményről:

A képet a 19-20 éves Velázquez festette Sevillában, és egyike a mindennapok világát emelkedett realizmussal megörökítő bodegónjainak. A szerény terítékű asztal két oldalán egy ifjú és egy idősebb férfi ül beszélgetésbe merülve, a középen ülő lány pedig odaadó figyelemmel tölti a bort a talpas üvegpohárba. A félalakos, erős fény-árnyék ellentétekkel modellált zsánerkép műfaji előzményeit Caravaggio és követőinek festészete, az észak-olasz és a flamand életképfestők művészete jelenti, de a fiatal festő egyiküknek sem szolgai utánzója: sajátos, visszafogott színpalettájával, az alakok szinte kézzelfogható plaszticitásával és mindenekelőtt a jelenetek nemes nyugalmával valóban egyéni hangot képvisel kora zsánerfestészetében. Az életkép műfajában éppen ebben az időszakban, a 17. század elején figyelhető meg az a változás, amelynek során a művek egyre inkább levetkőzik magukról az előző évszázadban megszokott vallásos és moralizáló tartalmakat, mégis számos kompozíció megőrzi azokat a típusokat és motívumokat, amelynek előzményei a vallásos festészetben találhatók meg, és amelyekhez a keresztény és humanista gondolkodás jelképes tartalmat társított. Velázquez festménye ebből a szempontból különösen tanulságos alkotás. Mind kompozícióját, mind motívumait tekintve az emmausi vacsorát ábrázoló képekben kell keresnünk mintaképeit, sőt az egymással elmélyült párbeszédet folytató alakok komoly tartása, a jelenet szinte áhítatot keltő méltósága okán nem kizárt, hogy az evangéliumi történet ábrázolásával van dolgunk, s a festő azt a pillanatot ábrázolta, amikor Krisztus már elhagyta tanítványit, és azok a fogadóban maradva mesterük csodás jelenlététől megérintve disputáznak egymással. Az asztalon sorakozó csendéleti részletek, a hal, a kenyér, a bor és a gránátalma Krisztus és az egyház szimbólumai is lehetnek. (Forrás: http://tudasbazis.sulinet.hu)

A tér és idő megjelenítése:

A kép úgy van megalkotva, mintha invitálná a nézőt, hogy foglaljon helyet az asztalnál. Ha jól megfigyeljük, az asztal szélén található tárgyak mintegy behatolnak a néző terébe, így hozza létre a festő az egységes teret és időt a festményen látható jelenet és a néző között.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s