Werner Hofmann: Manet – Reggeli a műteremben

Werner Hofmann könyve az a fajta művészettörténeti írás, amiből szerintem túl kevés van: az egész könyv (nem nagy terjedelmű: csupán 84 oldal) egyetlenegy festmény kivesézése. Az osztrák művészettörténész rendkívüli alapossággal ismerteti meg az olvasóval Édouard Manet Reggeli a műteremben című alkotását, és helyezi azt a festő munkássága illetve a kortárs alkotások tágabb kontextusába.

Manet: Reggeli a műteremben, 1868–1869, Neue Pinakothek, München
Manet: Reggeli a műteremben, 1868–1869, Neue Pinakothek, München

A könyv szerkezeti felépítése is pontosan ezt a logikát követi: az első rész leginkább a kompozíció elemeit, a festmény témáját és motívumait veszi górcső alá, a második rész tulajdonképpen visszapillantás Manet korábbi műveire, melyeknél Hofmann rámutat a festmény jellegzetességeinek előzményeire, majd a végén más alkotók azon munkáira tér ki, amelyekben szintén felbukkan egy-egy a tárgyalt festménnyel összefüggésbe hozható részlet.

Ami a kompozíciót illeti, Hofmann dialektikus megközelítést alkalmaz több olyan ellentétpárra is rávilágítva, ami meghatározza a festmény jellegét. Eleve a kép súlypontját a megegyezés és az ellentmondás relációjában találja meg, a tér megjelenítésének bizonytalanságát szembeállítja a tárgyak és alakok bizonyosságával, a nyitottság érzetét pedig a feszültségkeltéssel.

E0702 MANET 8638Főmotívumként a kettős funkciót betöltő, az előtérben elhelyezkedő fiatalember figuráját adja meg: ő egyfelől szerkezetileg tengelyként választja el a kép jobb oldalát a baltól (még egy, a fentiekhez sorakoztatható ellenpár), másfelől viszont alakja a jobb képfélhez tartozik, így ez előrehatol a néző látóterébe. A bal oldalt nyugtalanság, formagazdagság, összevisszaság jellemzi, és lágy színei valamint tompa fényei a hátrálás érzetét keltik. Ezzel ellentétben a jobb oldalon Hofmann egyértelműbb összefüggéseket talál, nagyobb térközöket valamint kemény, hideg formákat és színvilágot. Ám nemcsak ellentétek határozzák meg a festmény kompozícióját, hanem hármashangzatok is. A szerző ide sorolja a formailag megegyező ablakot, térképet és asztalterítőt egyfelől (geometrikus alakzatok), valamint a citromot, a macskát és fikuszt másfelől (természetes formák variációi). A legfontosabb hármast viszont a három emberi fej adja ki: tekintetük tengelye összefogja a kép súlypontjait, ugyanakkor feltárja a férfi, a nő és a fiú elkülönülését, magának valóságát.

A főalak modelljéről, Léon Leenhoffról sok mindent megtudhatunk, onnantól kezdve, hogy családi kötelék fűzi Manet-hoz egészen odáig, hogy megismerjük Manet szinte minden olyan alkotását, amiben Léon felbukkan különböző szerepekben és életkorban. Hofmann egy egész fejezetet szentel annak, akit ő „profanizált ikonként” jelöl meg. A festmény témájának – az elidegenedésnek – az ikonját látja megtestesülni Manet rejtélyes alakjában. Az ikonra a magyarázat pedig abból adódik, hogy miközben a Reggeli a műteremben Hofmann szerint három műfaj elemeit társítja (csendélet, csoportkép és életkép), a főalak tárgyszerűsége révén egy olyan távlatra nyit, mely mindhárom említett műfajt meghaladja, ez pedig nem más, mint az ikonképhez való közeledés.

A Reggeli a műteremben mint az kiderül a könyvből, nem is a festmény eredeti címe. A műalkotás történetének ismertetésével megtudhatjuk, miért éppen műterem és  miért éppen reggeli, hiszen első ránézésre ez egy szobabelső, és az asztalon levő ételek meg tárgyak inkább ebédre utalnak. A festményt Hofmann a következőképpen definiálja: „metaforikus utalás egy a tizenkilencedik században egyáltalán nem kivételes emberi szituációra”, ugyanakkor egyértelművé teszi azt is, hogy Manet alkotása sokféle értelmezésre nyitott.

Tovább haladva a szerző azokat a festményeket emeli ki Manet munkásságából, melyekben láthatjuk, hogyan érlelődött a Reggeli a műteremben képi gondolata, főleg, ami az alakok és a térviszonyok ábrázolását illeti. A Zene a Tuileriák kertjében c. festményen például a tömeg elmagányosodása maga a téma, A balkon alakjai pedig “nézők egy kirakatban”. Ilyen szempontból, egy másik művészettörténészre, Francois Cachinre hivatkozva Manet alkotásai akár egy olyan sorozatnak is felfoghatók, mely tíz évvel a Reggeli a műteremben után A Folies-Bergère bárja c. festményben kulminál. Hofmann készségesen elismeri, sőt alá is támasztja a két festmény főalakjának párhuzamát, amire legelőször Cachin hívta fel a figyelmet

Manet: A balkon, 1868–1869, Musée du Louvre, Párizs
Manet: A balkon, 1868–1869, Musée du Louvre, Párizs

Manet: Zene a Tuileriák kertjében, 1862, National Gallery, London
Manet: Zene a Tuileriák kertjében, 1862, National Gallery, London

Ami a kortársakkal való összehasonlítást illeti, a könyvben felbukkan például Claude Monet Ebéd című képe, amiben viszont a szerző az „odafordulást” emeli ki a Reggeli a műteremben alakjainak elfordulásával ellentétben, illetve Edgar Degas A Bellelli-család c. festménye, amit a családtagok „fagyos egymásmellettisége” határoz meg.

Monet: Ebéd, 1868, Stadtische Galerie, Frankfurt
Monet: Ebéd, 1868, Stadtische Galerie, Frankfurt

Edgar Degas: A Bellelli-család, 1858–1860, Louvre, Párizs
Edgar Degas: A Bellelli-család, 1858–1860, Louvre, Párizs

Szóba kerül Watteau Gilles-je – a bábú figura, mint az elidegenedés egyik hordozója. A fiú a Reggeli a műteremben festményen és a pincérlány a Folies Bergère bárjában ugyanúgy a kép előtt állnak, mint Gilles: „Mindhármuk rezzenéstelen alakját az egyedüllét peremélménye bélyegzi meg”. Az elidegenedésnek mint művészi problémának az előtörténetében Hofmann Courbet munkásságát tartja kulcsfontosságúnak, ugyanis ő volt az, aki a sokalakos festményein határozottan elszigetelte és csupán egymás mellé  – „additív módon” –  rendelte figuráit, mintha csak a holland csoportkép hagyományaihoz nyúlt volna vissza.

Az 1855-ben festett „Műterem”-ben, amelyben számot vet művészetének hét esztendejével, Courbet döntő lépést tesz előre. Az emberi kapcsolatokban beállott károsodást ábrázolja a magánélet és a nyilvános élet szférájában, önmagának pedig mint a festőállvány előtt üllő festőnek azt a megbízást adja, hogy tudatosítsa az elidegenedés folyamatát, és egyúttal fölül is kerekedjék rajta.

Antoine Watteau: Gilles (vagy Pierrot), 1720, Louvre, Párizs
Antoine Watteau: Gilles (vagy Pierrot), 1720, Louvre, Párizs

a-bar-at-the-folies-bergere
Manet: A Folies-Bergère bárja, 1882, Courtauld Gallery, London

A Reggeli a műteremben éppen ennek a montázsszerű szerkezetnek köszönheti az elidegenedés témájának kifejezetten hatásos kidolgozását.

A könyvben minden egyes megemlített festményről és festményrészletről találunk fekete-fehér képeket, de szerencsére a legvégén egy kihajtható, nagyobb méretű, színes reprodukción követhetjük végig Hofmann elemzését Manet alkotásáról, és tapasztalhatjuk meg saját magunk még így is – egy papíralapú másolat révén –  a festmény meghökkentő hatását: az egyszerre taszító és vonzó közeli közvetlenséget a magányosság egyfajta nagyon erős megnyilvánulásával.

Ugyanígy nincs a „Reggeli”-ben sem alárendeltség, sem pedig mellérendelés, hanem olyan különös, lebegő állapot, amelyet a megegyezés és ellentmondás szembenállása jellemez. Léon központ ugyan, de a nő és a dohányzó férfi alakja se nem mellérendelt, se nem alárendelt hozzá viszonyítva. A képet az elmagányosodás határozza meg.


Werner Hofmann: Manet-Reggeli a műteremben. Kiadás: Corvina, Budapest, 1987

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s