ARTmargók Gyulán: festmények a falon

Előző bejegyzések:
ARTmargók Gyulán: Munkácsy és Dürer
ARTmargók Gyulán: modernek és kortársak

Gyulai látogatásom során alkalmam volt a kifejezetten képzőművészettel foglalkozó különböző kulturális intézmények keretein kívül is találkozni számtalan érdekes alkotással.

Az egyik ilyen lehetőség a Ladics-háznál adódott. Az épület a 19. században épült Dr. Ladics György jogász számára, és egészen addig, ameddig (már napjainkban) nem került át a város tulajdonába, végig az ő leszármazottai lakták. Mivel az utolsó lakóknak nem voltak gyerekeik, a házat és mindent, ami benne található (bútorok, ruhák, könyvek, festmények stb.) a városra hagyták. Mindig érdekes egy-egy ilyen régi polgári otthonba belépni – igazi időutazás érzése támad az embernek. A Ladics-ház szinte mindegyik helyisége tele van festményekkel, rajzokkal, metszetekkel. Nyilván ezek mind különböző stílusú és  értékű munkák – már amennyire én meg tudom ítélni -, és ez az egymást követő generációk váltakozó ízlésére utal. Nagyrészt portrékat láthatunk – valószínűleg leginkább családtagok tekintenek le ránk a falakról – amint végighaladunk az egyik szobából a másikba, de itt-ott felbukkannak tájképek és vallásos témájú alkotások is. Sajnos a helyszínen sincs semmilyen ismertető ezekről a festményekről, és eddig utólagos kutatásaim sem jártak sikerrel, úgyhogy egyetlen képről sem tudom, mi a címe vagy ki az alkotója, pedig érdekelt volna, még akkor is, ha ezek közül egyik sem híres festő munkája, Bár miért ne lehetne?

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Tovább>>>

XIX. századi szerepjáték – tárlatvezetés

A Magyar Nemzeti Galériában ma a szokásos délutáni program volt: Gimesy Péter tárlatvezetése egy kis váratlan eseménnyel fűszerezve, ugyanis a múzeum egy része már 16:00-tól le volt zárva privát rendezvény miatt, és ki volt írva a bejáratnál, hogy ma korábban zárnak, úgyhogy a tárlatvezetőnknek át kellett alakítania az eredetileg tervezett útvonalat. Mivel máskor is előfordult, hogy nem szigorúan a meghirdetett témával kapcsolatos festményekről beszélt, és mégis rettentő érdekes és élvezetes volt a tárlatvezetés, ez a tény most sem zavart senkit, legfeljebb azt hiányoltuk, hogy a korai zárással való sürgetés miatt valamivel kevesebb idő állt rendelkezésre. Leginkább önarcképeket ábrázoló festményeket néztünk, de volt köztük olyan is, ami sokkal direktebb módon kapcsolódott a tárlatvezetés címében szereplő “szerepjáték” fogalmához.

Balassa Ferenc (Pozsony, 1794 – Bécs, 1860) önarcképével kezdtük. A művész süketnéma létére a Siketnéma Intézetben, Vácott kezdett festészettel foglalkozni, majd Bécsben, Münchenben és Rómában képezte magát tovább. A festményről Gimesy Péter elmondta, hogy tükrözi azt a bezártság érzetet, ami a festőre jellemző volt fogyatékosságából adódóan – erre utalna például az, hogy az arcának egy része – a fényviszonyok sajátos beállításának köszönhetően – szinte teljesen árnyékban van. A festmény hangulata – az öltözet jellegéből és a háttérben látható táj elemekből kiindulva – kifejezetten romantikus.

Balassa Ferenc: Önarckép, Magyar Nemzeti Galéria, Budapes
Balassa Ferenc: Önarckép, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; fotó: MNG

Az önarckép mellett látható egy tájkép Hofbauer Jánostól, amely a dévényi várat ábrázolja, de ugyanakkor egy történelmi utalást is tartalmaz, mivel a kép egyik oldalán látható a császári-királyi szabadalmazott Első Dunagőzhajózási Társaság első hajója, a Franz I., mely a haladás, a nyugati fejlett társadalom szimbólumaként jelenik meg, miközben a kép másik oldalán, mintegy ellentétben vele néhány egyszerű halászcsónakot pillantunk meg. A festményen felfedezhető Markó hatása a szemből ábrázolt felkelő napban.

Hofbauer János: Dévény vára, 1830, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; fotó: MNG
Hofbauer János: Dévény vára, 1830, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; fotó: MNG

Lányi Sámuellel (1792 –1860) folytattuk, aki úgy kapcsolódik a Balassa családhoz, hogy nemcsak festő volt, hanem vízépítő mérnök is, és ebben a minőségben dolgozott a Balassa uradalom területén. Barabás Miklós baráti köréhez tartozott, de mérnökként csak kedvtelésből festegetett, elsősorban táj- és arcképeket. Az önarcképe igazán egyedülálló pózzal szembesíti a nézőt, de mint azt Gimesy Péter kiemelte, nem is ez a legmeglepőbb eleme ennek a képnek, hanem a művész fején látható jakobinus sapka, mely egy állásfoglalás hivatott ábrázolni az éppen akkor aktuális politikai eseményekkel kapcsolatban. Ugyan a  kép sokkal korábban készült, a festő részt vett az 1848-as szabadságharcban.

Lányi Sámuel: Önarckép 1840, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Lányi Sámuel: Önarckép 1840, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; fotó: MNG

Barabás Miklós (1810- 1898) egyik ismert alkotása következett, a Galambposta, mely a Biedermeier hangulatot árasztó életképeinek egyik kiemelkedő példánya. A tárlatvezetőnk felhívta a figyelmünket a festményben rejtőző “izgalmas szimbolikára”. A szoba, amelyben a fiatal nő ül, kalitkának is tekinthető, ahonnan a szerelem fogja kiszabadítani. A galamb mindkettőnek a jelképe: a hűséges, igaz szerelemé, de a szabadságé is (hiszen bár a lány még két keze között tartja, fél szárnya már szabadon van, és tudjuk, hogy hamarosan kirepül a kép szélén látható ablakon); fehért színe ugyanakkor az ártatlanságra utal. A jelképek mellett, a színek is kódot rejtenek: a lány piros sálja, fehér ruhája és a háttérben látható zöld drapéria a nemzeti színeket idézi a néző elé, és ez abban a korban különös jelentőséggel bírt. Ha pedig szóba kerülte a színek, azt is megtudhattuk, hogy Barabás Miklós generációjához tartozó festők között éppen valamifajta furcsa versengés folyt: melyikük tudja a fehér legtöbb és legszebb árnyalatait megjeleníti a vásznon. Ezen a festményen is eltérő az ablakkeret fehérje a ruha, illetve a galambtollak fehérjétől.

Barabás Miklós: Galambposta, 1843, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Barabás Miklós: Galambposta, 1843, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; fotó: MNG

Még egy festmény erejéig maradtunk Barabásnál és a szerelem témájánál. A festményen látható növény – a szalagfű – állítólag hallucinogén hatású, és ezért itt a csábítás jelképeként szerepel. Próbáltam utánanézni, hogy pontosan mi is ez a szalagfű, de szinte semmit nem találtam róla. Egyetlen egy helyen említik a latin nevét, de mivel máshol nem találtam, nem vagyok benne biztos,  hogy ez egy és ugyanaz: Phalaris picta (pántlikafű). A csábítás szimbóluma mellett itt is fellelhető ugyanaz a színkód, mint az előző festményen.

Barabás Miklós: Szalagfű (enyelgés), 1841, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Barabás Miklós: Szalagfű (enyelgés), 1841, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; fotó: MNG

Wéber Henrik (1811-1866) egyik olyan festményével folytattuk a tárlatvezetést, amin látszik az itáliai, különösen a velencei festészet hatása. Mosonyi Mihály öltözetének a díszítése a szecesszió előképeként jelenik meg a néző előtt.

Wéber Henrik: Mosonyi Mihály zeneszerző és felesége, 1840 k., Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Wéber Henrik: Mosonyi Mihály zeneszerző és felesége, 1840 k., Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; fotó: MNG

A velencei festészet hatása Telepy Károly (1828-1906) önarcképén is látszik, hiszen öt évig ott élt és ott fejezte be a tanulmányait.

Telepy Károly: Önarckép, 1850, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Telepy Károly: Önarckép, 1850, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; fotó: MNG

Keleti Gusztáv (1834-1902) Eötvös Lorándról készített gyerekkori portréja után pár szó erejéig megálltunk Madarász Viktor (1830-1917) önarcképe előtt is:

Kelety Gusztáv: Eötvös Lóránd ifjúkori arcképe, 1858, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Kelety Gusztáv: Eötvös Lóránd ifjúkori arcképe, 1858, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; fotó: MNG

Madarász Viktor: Önarckép, 1863, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Madarász Viktor: Önarckép, 1863, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; fotó: MNG

Természetesen Székely Bertalan (1835-1910) önarcképét sem hagyhattuk ki, hiszen a művészettörténet ezt a festményt szokta a leginkább úgy emlegetni, mint egyfelől a legjobb magyar portré, másfelől mint a legjobb Bertalan festmény. Gimesy Péter kiemelte, hogy a póz olyan, mintha éppen most fordult volna a néző felé, mintha egy mozdulatsor végén lenne, ezzel a fajta “pillanatfelvétellel” pedig Bertalan kora előtt jár, hiszen ezt majd évtizedekkel később fogjuk látni az impresszionistáknál. Ugyanakkor a foltszerű ecsetkezelés is az impresszionista irányzatot vetíti előre. A stílusokat tekintve is izgalmas képpel állunk szemben, hiszen a realizmus és romantika ötvözése jelenik meg a festmény kompozíciójában.

Székely Bertalan: Önarckép, 1860, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Székely Bertalan: Önarckép, 1860, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; fotó: MNG

Tárlatvezetésünk Benczúr Gyula (1844-1920) festménye előtt végződött. Nagyon sok érdekes dolgot tudtunk meg ezzel a képpel kapcsolatban. Például, hogy a festményen látható szerelmi szerepjáték nem csak kitaláció, hanem történelmileg alátámasztott tény; hogy a festményt II. Lajos bajor király (akit Őrült Lajos királynak is neveztekrendelte meg Benczúrtól. A kép ennek megfelelően illik a bajor király személyiségéhez, ugyanis egyfelől nagy csodálója volt XV. Lajosnak, másfelől pedig ő is különc volt – Gimesy Péter több vicces történetet is elmesélt erről a furcsa uralkodóról, és megemlítette Visconti “Ludwig” (1972) című filmjét, ami az életét mutatja be.

Benczúr Gyula: XV. Lajos és Mme. Dubarry, 1874, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Benczúr Gyula: XV. Lajos és Mme. Dubarry, 1874, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; fotó: MNG

Létezik-e magyar impresszionizmus? – jegyzetek az előadásról

A múlt héten meghallgattam egy előadást az impresszionizmusról. Ez része egy ingyenesen látogatható előadássorozatnak, amit a Magyar Nemzeti Galéria szervezett a még két hétig tartó “MONET, GAUGUIN, SZINYEI MERSE, RIPPL-RÓNAI” kiállítás apropójából.  Az előadó, dr. Bellák Gábor, arra a kérdésre szeretett volna válaszolni, hogy létezik-e magyar impresszionizmus.

Az előadás az irányzat fő stílusjegyeinek az ismertetésével kezdődött, anélkül viszont, hogy túlzottan belement volna a részletekbe, ugyanis ez a következő rész témája. Természetesen Claude Monet neve már mindjárt az elején felmerült, és egészen végig velünk is maradt az impresszionizmus szülőatyjának a szelleme: az ő festményei adták az előadás vezérfonalát és az abszolút viszonyítási alapot.

Még mielőtt magával az impresszionizumussal foglalkoztunk volna, megnéztük, kik voltak az előfutárok mind a külföldi festészetben, mind a magyarban. Bellák Gábor egy nagyon lényeges dologra hívta fel a figyelmünket: impresszionisztikus elemek már az előző  korszakokban is felfedezhetők a festészetben, akár a témákat, akár a technikát vesszük figyelembe. Egész pontosan úgy fogalmazott, hogy az impresszionizmus, mint alkotói módszer már korábban is létezett. Például, a barokk festők is dolgoztak a szabadban, igaz ott csak vázlatokat készítettek, amelyeket azután műtermi környezetben véglegesítettek. Leginkább talán a tájfestészetben bukkantak fel impresszionisztikus elemek azelőtt, hogy maga az irányzat megszületett volna. Ilyenek például John Constable, angol romantikus festő képei, különös tekintettel a felhőtanulmányai, vagy idehaza Barabás Miklós, illetve Markó tájai.

John Constable: Felhőtanulmány, 1821, Yale Center for British Art
John Constable: Felhőtanulmány, 1821, Yale Center for British Art

Barabás Miklós: Lago Maggiore, 1834, Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest
Barabás Miklós: Lago Maggiore, 1834, Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest

Ha megnézzük Tölgyessy Artúr Dieppe-i tengerpart c. festményét vagy Mészöly Géza gyönyörű balatoni képeit, akkor láthatjuk, hogy már ők is egy egészen újszerű megközelítéssel dolgoznak, friss szemmel néznek a tájra, de ezek a művek mégsem igazán impresszionista alkotások. Például Mészöly képein az ég mindig be van borulva, vagy egyenletes, vékony felhőréteg fedi, amin nem süt át a nap. Az ilyenfajta eget és az alatta levő tájat és benne a tárgyakat teljesen más megfesteni, mint amikor az egész ragyog a napsütésben, vagy amikor a  fény váltakozik napsütötte és árnyékos részek között. Nagyon erős napsütést csak az impresszionistáknál fogunk látni, ugyanis az ilyen fényben a tárgyak  teljesen elveszítik a kontúrokat, tünékennyé vállnak.

Mészöly Géza: Balatoni fürdőház, 1875
Mészöly Géza: Balatoni fürdőház, 1875

Bellák Gábor két képet említett meg, amin láthattuk, hogyan kezelték a festők a napsütést: Mészöly Géza Szigetvár és Paál László Fontainbleau-i erdőrészlet c. festményét. Mészölynek ennek a képén az egész táj napsütésben fekszik, viszont itt is egyenletes az ég, csak a vár árnyékáról sejtjük, honnan jön a fény. Paál László festménye azért nem impresszionista, mert az erdő belsejének a megfestése nem volt jellemző az impresszionistákra, ugyanis egyfelől egy zárt teret képez, másfelől pedig sötét. Paál is játszik a fénnyel – miközben egy teljesen árnyékos sétány tárul elénk, itt-ott megjelennek fényfoltok a lombozaton áthatoló napsugaraktól. Az ilyenfajta festészet jellemző Paál Lászlóra, akit sokkal inkább érdekelt a sötétség – talán saját lelki állapot miatt is-,  mint a világosság, és a fény nála csak annyiban játszik szerepet, amennyiben a festő látni és láttatni szeretné, miképpen hat egy-egy ilyen fénypont a sötétségre.

Mészöly Géza: Szigetvár, 1871, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Mészöly Géza: Szigetvár, 1871, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; fotó: MNG

Paál László: Fontainbleau-i erdőrészlet, 1876, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; fotó: MNG
Paál László: Fontainbleau-i erdőrészlet, 1876, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; fotó: MNG

Az előadás második felében nagyon sok párhuzamot láthattunk francia és hazai festők között. Szinyei és Monet szikláit néztük: Szinyeinél sokkal masszívabbak a sziklák, mint Monet képein; Fényes Adolf Néma utcáján ugyanolyan vibráló foltok vannak, mint Monet festményein, mégis ezeket nézve azonnal kitűnik, hogy „a magyar impresszionizmus sokkal vaskosabb, zamatosabb, mint a francia”, de például Sisley-nél is találunk olyan festményt –  Híd Villeneuve-la-Garenne-nél – mely sokkal plasztikusabb, mint egy Monet alkotás.

Fényes Adolf: Néma utca, 1899, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; fotó: MNG
Fényes Adolf: Néma utca, 1899, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; fotó: MNG

Szinyei Majális c. festménye tematikáját és hangulatát tekintve impresszionista. Amitől mégsem teljesen az Bellák Gábor szerint az a befejezettsége: minden nagyon pontosan van megfestve, és sokkal több van benne, mint az impresszionistáktól megszokott utalások. Szinyei csak keresztezi az impresszionizmust, de nem halad vele egy irányba.

Csók István következett, akinek a késői korszakából származó Balatoni vitorlás c. képét Monet Impresszió, a felkelő nap festményévél hasonlítottunk össze, illetve Tél a tavaszban c. képét  Gustave Caillebotte Behavazott háztetőivel. Csók télies tájáról Bellák Gábor azt mondta, hogy ez már teljes mértékben egy  magyar impresszionista alkotás.

Csók István: Tél a tavaszban, 1913, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Csók István: Tél a tavaszban, 1913, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Gustave Caillebotte: Behavazot tetők, 1878, Musée d'Orsay, Párizs
Gustave Caillebotte: Behavazot tetők, 1878, Musée d’Orsay, Párizs

Csendéleteknél is kerestünk párhuzamokat, egész pontosan abban, ahogyan a gyümölcsöket festették a francia és a magyar művészek. Csók István képe Bellák Gábor szerint túlságosan megrendezett Renoir festményéhez viszonyítva, túlzottan mesterkélt, ahhoz, hogy igazán impresszionista legyen, hiszen ez a rafinált kompozíció ellentétes a múló pillanat által keltett benyomással.

Pierre-Auguste Renoir: Csendélet gyümölcsökkel, 1899
Pierre-Auguste Renoir: Csendélet gyümölcsökkel, 1899

Csók István: Virágcsendélet, 1913
Csók István: Virágcsendélet, 1913

 Az előadás vége felé még említés esett Kádár Gézáról, akinek a Nagybányai táj c. festménye igazi impresszionista tájkép

Kádár Géza: Nagybányai táj, 1942
Kádár Géza: Nagybányai táj, 1942

Bellák Gábor az előadást úgy zárta, hogy visszakanyarodott Monet-hoz, és a Tavirózsák ciklus gyönyörű képeit láttuk legutóbb a kivetítőn. Természetesen előtte még megválaszolta a címben is feltett kérdést, méghozzá egy határozott igennel: igen, létezik magyar impresszionizmus; más, mint a francia, és néhány évtizeddel később teljesedik ki itthon ez a stílus, de ez nem jelenti azt, hogy elkésett, sem azt, hogy kevésbé lennének az odasorolt festmények igazán impresszionista alkotások.

Mindenképpen tartalmas egy óra volt, és Bellák Gábor előadói képességeinek köszönhetően, nagyon is élvezetes. Holnap lesz a következő, mindenképpen ajánlom!

Barabás Miklós: Barabás Miklós önéletrajza

TN6_0399000193349GFülszöveg: Barabás Miklós (1810-1898), a biedermeier első jelentős hazai művészének Önéletrajza kettős értékű. A művész saját kezével írt és többször is gondosan átnézett mű hiteles élettörténetét adja a XIX. század nagy festő-krónikásának, benne a művész őszinte vallomást tesz egyéni küzdelmeiről, tanulmányairól és sikereiről, művészi és művészetpedagógiai szerepléséről, a kor művészeti életéről, művész kortársaihoz fűződő kapcsolatairól, de ennél is értékesebbé teszik életírását a szemtanúk közvetlenségével hitelesen felidézett, becses kortörténeti adatok, amelyek közvetítésével megelevenedik a század hétköznapi élete a maga küzdelmeivel vagy beteljesüléseivel.

Értékelésem: Barabás Miklós kétségtelenül meghatározó figurája a magyar képzőművészetnek, így nyilván nagy érdeklődéssel vettem le a könyvtár polcáról az életrajzát. Hosszú élete volt, egy olyan korban élt, amikor az ország jelentős változásokon ment át, kortársa és portréfestője volt számos fontos XIX. századi személyiségnek, rengeteget utazott, a társadalom minden rétegével érintkezett, és élete utolsó szakaszában közszereplést is vállalt, ezzel hozzájárulva a képzőművészet oktatásának fejlődéséhez.

 Barabás Miklósné (Elefántcsont miniatűr, 1842)
Barabás Miklósné (Elefántcsont miniatűr, 1842)

Ezeket figyelembe véve arra számítottam, hogy egy rendkívül izgalmas olvasmányban lesz részem, mely során nem csak egy tehetséges művész életét ismerhetem meg, de minden bizonnyal a művészetéről, általában a festészetről és különösképpen a miniatűr- és portréfestészetről fogok megtudni nagyon sok új és érdekes dolgot. Hát kissé csalódnom kellett…

Ez az önéletrajz nem más – és számomra sajnálatos módon nem több –, mint Barabás Miklós életútjának a kronológiai, tényszerű, eseményeket és dátumokat felsoroló leírása: mikor, hova ment, ott mit csinált, volt-e rendelése vagy nem, kivel találkozott, kitől tanult, kit festett le, majd tovább másik helyszín, Európa másik városa, de ugyanaz: hol lakott, mit dolgozott, kit ismert stb. Néha felbukkan egy-egy anekdotaszerű történet, ritkán egy-egy olyan rész, amiből kifejthetjük véleményét valakiről, bár összességében kevés véleménynyilvánítást olvashatunk bármivel kapcsolatban is. Nem igazán tudjuk meg, mit gondolt a sorsról, az emberekről, a saját családját elintézi öt sorban (csak mert ez is életének tényeihez tartozott), a festészetről mint művészetről pedig úgyszintén nem sok szót ejt.

Barabás Miklós feleségével és sógornőjével
Barabás Miklós feleségével és sógornőjével

Lehet, hogy ezért éreztem azt néhol, hogy neki ez sokkal inkább volt munka, megélhetés, mint hivatás és szenvedély. Folyton a rendeléseit említi: hogyan szerzett újakat, mennyi pénzt keresett ezekkel, milyen új ismeretségeket kötött ezek által, amelyek újabb megrendeléseket hoztak. Nyilván, imádta, amit csinált, eszébe nem jutott mást csinálni, és amikor már megtehette, akkor volt, hogy el is utasított megkereséseket. Ezenkívül nem csak a mindennapi kenyeret biztosító portréfestészet érdekelte, hanem a tájfestészet is, sőt egy időben az építészetet is tanulmányozta. Csak mivel folyton a portrérendelések kerülnek szóba és ezek jelölik élete különböző stációit, az ember hajlamos azt gondolni, hogy mindegy kit és hogyan és miért, csak hadd fesse le, és kapjon érte pénzt. Még ha így is lett volna, az sem elítélendő, de csak azért hallatszik ez ki olyan „hangosan” az önéletrajzából, mert szinte kizárólag a tényekre koncentrál, azokat szeretné magának és az utókornak megőrizni anélkül, hogy egy bensőségesebb betekintést engedne.
Mindeközben a sorok között szépen kirajzolódik egy kor egész életmódja, a maga jellegzetességeivel, a mindennapokkal és a nagy – legtöbbször szintén csak pár szóban említett – eseményeivel. Ez engem nagyon érdekelt, és részben kárpótolt azért, hogy nem a művészetről és a művek születéséről, a művészi munkáról vagy a mögötte rejlő érzelmekről és gondolatvilágról olvashattam elsősorban.

“Olyan látvány tárult föl előttem, amilyent képzelni sem tudtam. A Vezuv az egész kráter tetejét, mely három miglia, vagyis 3000 öl kerületű volt (s amelyen két nappal ezelőtt még tojást sütöttünk), a levegőbe dobta, és ezen a nagy nyíláson át emelkedett föl egy olyan tűzoszlop, mely körülbelül a Vezuv magasságával egyenlő volt. Ezt a nagyszerű képet leírni vagy lefesteni ki merné? Hol lenne a képen az a lassú, méltóságteljes mozgás és folytonos változás, mely e látvány nagyszerűségét fokozta, és minden percben más és más képet varázsolt elénk.”

A Vezúv Capri szigetéről - 1835
A Vezúv Capri szigetéről
– 1835

„Már a Vöröstoronyi szorosban (ezzel a címmel előbb ott helyben rajz, majd akvarell készül a találkozó élményéből) szembejönnek vele, gyalog és lovon, sok későbbi rajzának és festményének kedves hősei, a vásárba menő vagy a vásárból hazafelé ballagó román falusi emberek.” (Előszó)

A Vöröstoronyi szoros – 1831
A Vöröstoronyi szoros – 1831

Vásárra induló román család (1843-1844)
Vásárra induló román család (1843-1844)

“Azokban az időkben a fényképészet még nem létezvén, a miniatűr-festészetet foglalták le a szerelmesek, különösen a titkos szerelmesek ideáljaik ábrázolására. Ez a festészeti ág tehát jól jövedelmezett, de a szerelmesekre nézve veszedelemmel járt az, hogy ha a képet nem jól őrizték, és valaki meglátta nálok, nehéz volt a képek eredetét indokolni, mert bajos lett volna elhitetni, hogy festett kép birtokában, nem az eredeti személyiség tudatával és beleegyezésével jutott az illető. Most a fényképészet segít rajtok, de egyúttal majdnem meg is semmisítette a miniatűrfestést. Én ég 1847-ben megjövendöltem ezt a fordulatot, ami 1852-ben, mikor Archer a kollódiumot föltalálta, teljesült is. Mivelhogy a találmány útján a fénykép bármilyen számban sokszorosítható, az ideálja képét bárki gyanútlanul megszerezheti.

Miniatűr női arckép
Miniatűr női arckép

“Az erdélyi emlékíró művészek élete nem bővelkedik izgalmas eseményekben. Izgalmas, izgalmasan hétköznapi élet, megfeszített, engedményekkel nehezített művészi munka mellett nem is juthatott volna idejük filmre való kalandra, gesztusra, bűvészmutatványra, annál kevésbé a film visszapergetésére. Életük és munkásságuk legfőbb izgalma és mondanivalója az, hogy egyáltalán művészek lettek, és az, hogy miként váltak művészekké. Nem az elméleti önigazolás, hanem az élethelyzet teremti meg ezt a művészeti önéletíró irodalmat.” (Előszó)