Interjú Dr. Szuhaj Katalinnal (második rész)

Az interjú első részét itt lehet olvasni: Interjú Dr. Szuhaj Katalinnal (első rész)

Gyakorlott tárlatvezetőként fel lehet mérni, mennyire felkészült a közönség, hogy hozzájuk tud alkalmazni az előadás módját?
– Igen. Nyilván az ember másképpen ad elő egy gimnazista csoportnak, és teljesen másképpen egy külföldi nyugdíjasokból álló csoportnak, akik éppen egy európai múzeum körúton vannak, és már sok mindent láttak és ismernek. Persze, ha vegyes és főleg nagy létszámú a csoport, akkor nehezebb felmérni, mennyire ismerik az adott témát, vagy mennyire mozognak otthonosan a festészetben. Azt pedig sehogy sem lehet kivédeni, hogy különböző emberek különböző módon értékeljék ugyanazt az előadást.

Említetted, hogy a képzőművészeti tudást leginkább autodidakta módon szerezted meg. Mivel én is most ugyanígy tanulok – és hátha vannak mások is, akik hasonló cipőben járnak – érdekelne, hogy mit tehet még az ember, azon kívül, hogy nyilván a megfelelő irodalmat olvassa és rendszeresen jár tárlatvezetésekre, kiállításokra és művészettörténeti előadásokra, de azt nem teheti meg anyagi okokból és/vagy idő hiányában, hogy beiratkozzon az egyetemre művészettörténetet tanulni?
– Nekem az alapokat mindenképpen az iskolák adták, a többit a lelkesedésem. Sokat köszönhettem tanáraimnak. Annak ellenére, hogy az irodalom volt a fő szakom, amíg kint voltam Párizsban, azért mindig is érdeklődtem olyan témák iránt, amelyek érintkeztek a képzőművészettel is, és a tanáraim ebben támogattak. Az egyik közülük bevezetett egy művészettörténeti fakultatív kurzusra, és azok az előadások teljesen magukkal ragadtak. Eredetileg színháztörténetből írtam volna a szakdolgozatomat, a comedia dell’arte-ból, de végül úgy döntöttem, hogy művészettörténetből írok. Majd, mint említettem, később is folytattam az önképzést, amikor már a múzeumban voltam, rengeteget olvastam és sok kiállításra jártam. Aztán elvégeztem a kulturális örökség szakot Egerben, hogy legyen muzeológus végzettségem is. A kérdésedre válaszolva, ha valaki nem tud iskolai keretek közt művészettörténetet tanulni, akkor csak azt tudom ajánlani, hogy minél többet olvasson és járjon rendszeresen kiállításokra.

 –  Azt se igazán könnyű megoldani, hogy az ember tárlatvezetésekre, vagy egyéb művészettörténeti programokra járjon. Több ezek közül olyan időpontban van, amikor a normál munkaidő beosztásban dolgozó emberek nem tudnak elmenni (hét közben délelőtt), a hétvégék meg túlnyomó részt gyerekprogramokkal vannak telezsúfolva. Persze, én is találtam olyat, ahova el tudtam menni: például a Kogart Galériának van egy festészettörténeti előadás sorozata, ami ugyan hét közben, de este hat körül van; akkor ott vannak még a Magyar Nemzeti Galériának a vasárnap délutáni, ingyenesen látogatható előadásai, ahol szintén nagyon sokat lehet tanulni, a Szépművészetinél pedig a Baráti Kör szervez olyan tárlatvezetéseket, amelyek munkaidő után vannak.
– Igen, ez így van. A délelőtti programok elsősorban a turistákat célozzák meg, de diákok, vezető pozícióban levő emberek, akik szabadabban rendelkeznek az idejükkel, vagy – az idegen nyelvű programokat –  a diplomata feleségek is látogatják a turisták mellett.

Tíz év távlatából, hogy látod: többen jönnek tárlatvezetésekre most, mint régebben, jobban érdekli az embereket a művészet?
– Igen, lehet látni a különbséget. Talán leginkább azt, hogy cserélődik a közönség összetétele. Szerintem most már jobban ismerik az emberek a Régi Képtár anyagát, úgy általában. Régebben előfordult, hogy a meghirdetett „divat-kiállítások” mellett, én párhuzamosan tartottam tárlatvezetést a Régi Képtárban. Sokszor volt olyan látogató, aki az aznapi „főattrakcióra” jött, de felsétált a Régi Képtárba is, hogy ha már itt van, akkor megnézi azt is, és a végén meglepetés érte, amikor látta, milyen szép és figyelemreméltó képek vannak ott. Az is sokat számít hogy, aki rendszeresen jár múzeumba, az minden évben várja a nagy kiállításokat, és ez beszédtéma az emberek között, hogy most például éppen Caravaggio kiállítás van, és el kell menni megnézni. Figyelemfelkeltőnek is jók ezek az időszaki kiállítások mert, ahogy említettem, ha valaki eljön az időszakira, akkor sokszor meglátogatja az állandó kiállítást is, illetve sokszor az időszaki tárlatok anyagának egy jelentős része is a múzeumból jön. Baán Lászlónak (a Szépművészeti igazgatója – a szerk.) ez tagadhatatlan érdeme, hogy fellendítette a múzeumi életet, és hogy igazán szép kiállításokat tudott és tud mecénásként behozni. Ez a folyamat egyébként még Mojzer Miklós igazgatósága idején indult el a Monet és barátai című kiállítással.

– Ha minden adva lenne, ha olyan helyzetben és pozícióban lennél, ami lehetővé tenné, hogy lényegesen befolyásold a dolgokat, mit tennél annak az érdekében, hogy többen kerüljenek közel a művészethez?
–  Napjainkban sokan inkább úgy élik meg a múzeumlátogatást, mint társadalmi, és nem mint művészeti élményt. Ezért én sokkal differenciáltabb programokat készítenék, illetve több programot szerveznék a felnőtteknek, annál is inkább, mert most éppen a múzeumpedagógia a kordivat, a hétvégi programok nagy része gyerekeknek vagy gyerekes családoknak szól, ahogy te is észrevetted. Én szerveznék kulisszabejárásokat a múzeumokba, látogatásokat a restaurátor műhelybe, és hasonló eseményeket, mert biztos vagyok abban, hogy ilyesmire is lenne nagy érdeklődés. Inkább annak vagyok a híve, hogy több fajta programra, több kisebb csoportban jöjjenek a látogatók, mint kevesebb programra nagy tömegben. Tömegben nem lehet valóban élvezni a kultúrát, a festészetet legalábbis biztos nem. Más a tárlatvezetőnek és a közönségnek is ráhangolódni a festményekre, meg egyáltalán látni őket, ha nagyon sokan vannak. Nehezebben lehet például egyes részleteket, motívumokat kiemelni, hiszen akik hátrébb állnak, nem látják, miről beszélsz. Elárulom: az egyik legjobb dolog abban, hogy az ember tárlatvezető az, hogy például nem egyszer alkalmam volt a nagy időszaki kiállítások képanyagát még a megnyitó előtt látni, és lehetőségem adódott teljesen egyedül végigjárni a kiállítást.

Ha már itt tartunk, akkor megkérdezném, hogy melyik volt számodra a legemlékezetesebb tárlat, amin nézőként vettél részt?
– Külföldön láttam egy nagyszerű Mantegna tematikus tárlatot, a Louvreban a Raffaello utolsó éveit bemutató kiállítás volt emlékezetes, de nagy hatással volt rám a fauve-ok kiállítása is Párizsban – akkor láttam először Mattisse-t és társait egy tárlaton belül. Itthonról a Markó kiállítást emelném ki az MNG -ben 2011-ben.

És akkor a kötelező kérdés: kik a kedvenceid?
– Több is van, illetve periódusaim vannak, amikor nagyon megfog egyik vagy másik alkotó. Mégis, ha muszáj választani, akkor leginkább a  középkori, a késő reneszánsz és barokk festők állnak hozzám legközelebb: a Vivarini festőcsalád képei, a velencei iskola a Bellini fivérekkel, a sienai iskola táblaképei, Michelangelot nagyon szeretem, mint művész és mint személyiség, a Carracci család, szóval sokan…

Bartolomeo Vivarini: Madonna gyermekével, Szent Pállal és Szent Jeromossal, 1460, National Gallery, London
Bartolomeo Vivarini: Madonna gyermekével, Szent Pállal és Szent Jeromossal, 1460, National Gallery, London; fotó: NGL

–   A modernek között is akadnak olyanok, akiket szeretsz?
–   Persze: Sisley, Eugene Boudin vagy Corot. A magyarok közül Mednyánszkyt, Csontváryt és Markót említeném az első helyen. Lehet, hogy furcsa, de én a „bolondokat” szerettem: Michelangelo például nem volt egy kifejezetten kiegyensúlyozott személyiség, és ez látszik a képein is. Egon Schiele a másik ilyen festő. Tőle nemrég a kezembe akadt egy könyv a tájképeiről. Annál szebbet ritkán láttam: egy jellegzetesen onirikus világ, amelyben a delírium is ott van. Sokszor érdemes megnézni a festők periférikus alkotásaikat is, mert nagy meglepetések érhetik az embert.

Egon Schiele: Tájkép, Alsó-Ausztria, 1907
Egon Schiele: Tájkép, Alsó-Ausztria, 1907

 – Mivel olyan sokáig dolgoztál a Szépművészeti Múzeumnak, kíváncsi vagyok, hogy változott-e a kiállított képek helye, az alatt az idő alatt, amíg te ott voltál?
– Igen, többször is. Ez egy nagyon fontos dolog: hogy melyik festmény, hol helyezkedik el, mert sok alkotás csak bizonyos szemszögből érvényesül igazán. Voltak olyan festmények, amelyeknek kifejezetten használtak az átrendezések, mások meg nyilván veszítettek, de ez mindenhol így van. Például Ghirlandaionak a Szent István protomártír festménye máshol állt azelőtt. Akkor szerintem jobb volt a megvilágítása, most viszont központi helyet kapott, és nagyon jó, hogy végigtekintve az előző termen, a látogató éppen ezt látja, amint sétál a következő terem felé.

Domenico Ghirlandaio: Szent István protomártír, 1492 k., Szépművészeti Múzeum, Budapest
Domenico Ghirlandaio: Szent István protomártír, 1492 k., Szépművészeti Múzeum, Budapest; fotó: Szépművészeti Múzeum

Mostanában kevesebb tárlatvezetést tartasz, mint régebben, úgyhogy feltételezem más irányba indultál vagy tervezel indulni.
–  Ez egyrészt egy új irány kirajzolódása az életemben, ami abban nyilvánul meg, hogy a közszereplések helyét felváltotta egy visszafogottabb, elmélyültebb megközelítése a művészeteknek. Civil kezdeményezéseknek, művészetpártoló programoknak vagyok részese – például Olivier Bonnin francia szobrász barátom kétévente rendez Magyarországon jó hangulatú összművészeti szinopszist – ezeken sokszor részt veszek, illetve, ha felkérnek, kiállításmegnyitókon szoktam bevezetőt mondani. A másik irány a kulturális örökségvédelem lenne – itt még az első lépéseknél tartok. A franciaországi doktorinak köszönhetően párizsi éveimből megőriztem nagyon gazdag, szép barátságokat – tehát az sem kizárt, hogy alkalmanként külföldre megyek előadni.

Zárógondolatként, kérlek, mondd el a blog olvasóinak, mit jelent számodra a festészet.
– Ez egy összetett kérdés. A festészet számomra elvonatkoztatás, egy más világ, maga a művészet… Színek, formák, alakok láthatatlan mozgása, képzeletbeli történetek kirajzolódása a vásznon. Mindemellett egy örök impulzus és energiaforrás, ahova bármikor elvonulhatok, elbújhatok és amibe belefeledkezhetek.

Hannelore Sachs: A nő a reneszánszban (jegyzetek-2)

2. Fejezet: Házasság, családi élet, anyaság

A reneszánszban a korai házasság (15-16 évesen) egyszerre volt szabály és kívánatos cél is, hiszen a pártában maradt lányoknak nem volt más lehetőségük, mint hogy kolostorba vonuljanak. A nemes- és patríciuscsaládból való lányok annyi kiváltsággal rendelkeztek, hogy a családjuk gondoskodott arról, hogy előkelőbb apácarendekhez kerüljenek, vagy a reformáció után “hölgy-alapítványokba”, ahol jobb körülményekre számíthattak. A reformáció idején voltak olyan törekvések, hogy a házassághoz szükséges korhatárt mind a lányok, mind a fiúk esetebén magasabbra emeljék (18 illetve 20 év).
A házasságokat rangnak megfelelően kötötték, a magasabb osztályokban a szülők politikai és családi érdekei határozták meg, milyen párt választottak a gyermeküknek; a polgárságnál is fontos volt a családi és vagyoni háttér, a céhbeliek pedig leggyakrabban csak céhen belül házasodtak, ezért sokszor a pénz és cím érdekében fiatal segédek feleségül vették a céhvezető sokkal idősebb, megözvegyült feleségét.
A nemesek és fejedelmek körében gyakori volt, sőt elnézték, ha szeretőket tartottak és törvénytelen gyermekeik születtek,akiket viszont tisztességesen neveltek fel, és címeket is kaptak.

Marten van Cleve: Parasztlakodalom, Budapest, Szépművészeti Múzeum
Marten van Cleve: Parasztlakodalom, Budapest, Szépművészeti Múzeum

A házasságkötés fontos része volt a hozomány, de emellett ranghoz illő kelengyét is össze kellett állítani a férjhez menő lányok részére. Ez elsősorban ágy-, és asztalneműből állt, illetve gyermekruhákból. A kelengyéhez láda is járt (cassone olaszul), ami a reneszánsz kor egyik legfontosabb bútordarabja. Ez sokszor pazarul díszített tárgy volt, gyakran felkértek híres festőket, hogy a láda belsejére szerelmi témájú jeleneteket fessenek.

XVI. századi firenzei cassone
XVI. századi firenzei cassone

A házassági szerződés egy másik lényeges eleme volt a pár egybekelésének. Ebben nemcsak azokat a javakat sorolták fel, amelyeket a férfi hozott magával a házasságba, hanem az ajándékokat is, amelyeket az eljegyzés és az esküvő között adtak egymásnak a párok. Magára a ceremóniára a templomban került sor, és felekezettől függetlenül a házasság felbonthatatlannak számított. Nagyon kivételes esetekben, pápai közbenjárással lehetett elválni, de ez is csak fejedelmeknél fordult elő.

Az esküvő után a következő fontos momentum a gyerekek születése volt. Kívánatosnak tartották a gazdag gyermekáldást, még akkor is, ha sok újszülött nem élte meg a felnőttkort és annak ellenére is, hogy a szülés komoly veszélyt jelentett az anya részére. A szülésről és a szülőszobai szokásokról több fennmaradt képen is láthatunk ábrázolásokat; ezek vallásos témájú képek (Mária vagy Keresztelő Szent János születése), de mivel korabeli környezetben  kerülnek megjelenítésre, sok részlet tanúsít arról, hogy pontosan hogyan is zajlott ez az esemény a reneszánsz kori családokban. Például azt is megtudhatjuk ezekből az ábrázolásokból, hogy akkoriban szülőszéken történt a szülés, nem feltétlenül ágyban. Több, a XVI. században megjelent írás, arról tanúskodik, hogy már akkor gondot fordítottak a bábák tanítására: “A terhes asszonyok és a bábák rózsáskertje” (1513); “Egyszerű és üdvös tanácsok terhes és szülő asszonyok, valamint minden betegségben sínylődők, kivált a falusiak számára”.
A gyermekágyas nők meglátogatása abban az időben fontos társadalmi esemény és kötelesség volt. Sok itáliai festményen feltűnik az ajándékozó tál (deso da porto) – eleinte az ajándékba hozott ételeket, leginkább gyümölcsöket rakták rá, később gyönyörű képekkel díszítve adták át.

Domenico Ghirlandaio: Keresztelő Szent János születése
Domenico Ghirlandaio: Keresztelő Szent János születése, 1486, Santa Maria Novella templom, Firenze

A társadalom felsőbb rétegeiben az volt a szokás, hogy dajka táplálta az újszülöttet, de minden más családban az anya saját maga szoptatta gyermekét. Erről Madonna-képeken láthatunk korabeli ábrázolásokat.

A családon belül a nők dolga volt a konyhai feladatok ellátása, az ételek elkészítésében, illetve a munka irányításában a nemes hölgyek is részt vettek. A németalföldi festmények között több olyat is találunk, amelyik konyhai jeleneteket örökít meg. Az asszonyok más feladatokat is elláttak, mint például a gyertyaöntés, gyapjú- és lenszövés vagy hímzés. A legtöbben saját maguk varrták ruháikat, a tehetősebbek az ünneplőt – amely drágább anyagból készült – szabónál rendelték.

Francesco del Cosa: Kézimunkázó hölgyek, 1470, részlet a ferrarai Palazzo Schifanoia falfestményéből
Francesco del Cosa: Kézimunkázó hölgyek, 1470, részlet a ferrarai Palazzo Schifanoia falfestményéből