Szépművészeti Múzeum: Olasz művészet – tárlatvezetés (2)

Előzmény: Szépművészeti Múzeum: Olasz művészet – tárlatvezetés (1)

A tárlatvezetés során megálltunk Sassetta (Stefano di Giovanni) egyik kisméretű festménye előtt is: Aquinói Szent Tamás imája.

Sassetta: Aquinói Szent Tamás imája, 1423-1425, Szépművészeti Múzeum, Budapest, photo: Szépművészeti Múzeum
Sassetta: Aquinói Szent Tamás imája, 1423-1425, Szépművészeti Múzeum, Budapest, fotó: Szépművészeti Múzeum

Ezzel a festménnyel már találkoztam egy korábbi tárlatvezetés során: “A kolostorkerttől a Paradicsomig: a kert szimbolikája a keresztény ikonográfiában”. Ha jól emlékszem, akkor ez a festmény azért került kiemelésre, mert ez egyike azon első alkotásoknak, amelyeken megjelenik a kolostori kert, ugyanakkor ezen látszik a törekedés a külső és belső terek ábrázolására. A kút a kert közepén a megtisztulás szimbóluma.

Az artmagazin.hu-n találtam egy nagyon jó elemzést erről a festményről Vécsey Axel tollából, aki a Szépművészeti Múzeum honlapján található képleírások nagy részét is szignálja. Ebből fogok részleteket szemezgetni, illetve Garas Klára “A Szépművészeti Múzeum” című könyvéből, ahol szintén olvashatunk egy ismertetőt Sassetta alkotásáról.

Az eddig sorra vett három festménnyel kapcsolatban is felmerült a firenzei (Giotto, Maso di Banco) és sienai (Duccio) iskolák közötti különbségek kérdése. Garas Klára könyvében ezekről a következőt olvashatjuk: “A XV. század első felében a sienai mesterek sajátos irányzatot képviselnek a hatalmas lendülettel megújuló művészetben. Jobban ragaszkodnak a középkor vallásos érzelemvilágához, gótikus formakincséhez, mint firenzei kortársaik, s igyekeznek a természetmegfigyelést, az ember és a környezet felfedezését összehangolni a hagyományos ábrázolásmóddal.” Sassetta a sienai iskola képviselője, sőt annak “legeredetibb” (Vécsey), illetve “talán legkedveltebb” (Garas) képviselője is. Eredetiségét Vécsey így magyarázza: “Úgy őrizte meg a megelőző század sienai festőóriásainak (Duccio, Simone Martini, a Lorenzetti fivérek) lírai áhítatban fogant, gyengéd finomságú hangvételét, hogy mindeközben nem vált anakronisztikussá, sőt mi több: nem csupán reflektált a kortárs törekvésekre, de egyik legbátrabb formálója is volt azoknak. […]  A képeinek terét hibátlan egységbe szervező geometrikus rendet, a rendkívül összetett építészeti részletek merész perspektíváját, a fény- és atmoszferikus hatások lenyűgöző valószerűségét vagy a mértani struktúrákat átlelkesítő, életre keltő naturalista részleteket nem a nagy firenzei kortársak példája nyomán építette be művészetébe, hanem önállóan jutott el hozzájuk. Mindezt pedig tökéletes, szerves egységbe forrasztotta a sienai hagyományokkal, hogy az éteri költészetet új, földi köntösbe bújtassa. Ecsetjének „mágikus realizmusa” nyomán valóságossá, érzékszervileg tapasztalhatóvá és átélhetővé válik a csodák, a misztérium világa”.

A festmény története:

“A kis kép Sassetta egyik főművének, az Arte della Lana oltárának predellarésze. A sienai gyapjúszövőcéh, az Arte della Lana 1423-ban rendelte meg a S. Pellegrino-templomba szánt oltárt, amely elkészültétől, 1426-tól a XIX. század elejéig állt eredeti helyén a város régi templomában.” (Garas)
Érdekes módon Vécsey egy kicsit másképpen írja le a festmény történetét: “Sassetta 1425 júniusára készült el a művel. A szabadtéri misék hagyománya egészen a 16. század elejéig fennmaradt, amikor azután az oltár a San Pellegrino-templomban, a gyapjascéh újonnan épült ottani kápolnájában nyert állandó elhelyezést. Addig az év többi napján a céh székházának tanácstermében, szekrénybe elzárva tartották.”

A festmény leírása:

“[..] az imába merült Aquinói Szent Tamást ábrázolja. A középkor egyik legjelentősebb hittudósa a Domonkos-rendi barátok fekete-fehér öltözékében térdepel egy oltár előtt, aminek asztalán kis, ötrészes oltárkép áll. E fölött földöntúli fényben izzó mennyei jelenés bontakozik ki: szentek gyülekezete körében Krisztus testesül meg, aki a Szentlélek galambját Tamás felé repteti. A csoda egy gondosan kidolgozott, megannyi ismerős részlettel valóságossá tett kolostorbelsőben játszódik le. A tér jobb oldalán könyvtárterembe pillanthatunk be, ahol az olvasópultra helyezett, részben nyitott kódexek árulkodnak arról, hogy a helyiséget általában barátok jelenléte és gondolatai telítik meg élettel – szinte még ott vibrál a levegőben a zsolozsmára elsiető szerzetesek lépteinek zaja. Tamás háta mögött, egy nyitott kapun át a kolostor kertjére és annak közepén egy kútra – a középkori közösségek mindennapi életének központjára – nyílik kilátás.” (Vécsey)

A festmény elemzése:

A tárlatvezető ennél a képnél kiemelte a perspektívát, a részletek aprólékos kidolgozását (ami például az oltáron levő piros mintájú fehér terítőnél különösen szembetűnő, és a szimbólumokat: a kutat (amit már említettem, mint a tisztaság forrása), a könyveket (amelyek Szent Aquinói Tamás ikonográfiájához tartoznak) és a galambot (ami a Szentlélek megtestesülése);  mivel a kép önmagában kisméretű, a galamb szinte miniatűrként jelenik meg, így nagyon nehezen észrevehető szabad szemmel. Nem is láttuk, amikor a tárlatvezető körbevitt bennünket, ezért, miután vége lett a tárlatvezetésnek, visszamentünk, hogy jobban szemügyre vegyük. Olyan közel kellett menni a képhez, hogy a teremőr kénytelen volt figyelmeztetni, hogy ez már olyan távolság, ami beindíthatja a riasztót…

“Sassetta festménye a teremtett világ minden apró részletét átható és a valóságosan jelen lévő Istenbe vetett őszinte, mélyen átélt hit varázslatos képi megformálása.” (Vécsey)

A mű további elemzését Prokopp Mária Sassetta című könyvében olvashatjuk. Ebben a könyvben Prokopp Mária művészettörténész elsősorban az Aquinói Szent Tamás imáját ábrázoló műremek felől közelít az életműhöz: a predellakép leírása és bemutatása, illetve a reneszánsz jellegzetességek vizsgálata áll könyvének középpontjában. Ezek elemzéséhez Cristoforo Landrino – a jeles 15. századi műkritikus – szempontrendszerét használta fel.

Jovánovics György: Relief, 2008
Jovánovics György: Relief, 2008

A festmény, mely a Szépművészeti Múzeum egyik kiemelkedő darabja, 2009-ben része volt egy a múzeum által rendezett kamarakiállításnak. A kiállítássorozatnak az volt a célja, hogy régi és új műveket mutasson be, amelyeknek közük van egymáshoz, ugyanarról szólnak, de különbözőképpen. A sorozat első kiállítása a 2009-ben 70 éves Jovánovics Györgyöt köszöntötte. 2008 telén készült reliefje mellé Jovánovics maga választotta társul a sienai mester, Sassetta oltárképének egy tábláját a múzeum Régi Képtárából, mert úgy látja, hogy mindketten a téri mélység, a dolgok térben való létezésének elfogulatlan kutatói. A kiállításról cikk: Kiállítás – Összekacsintás – Sasetta – Jovánovics (Dékei Kriszta)

Szépművészeti Múzeum: Olasz művészet – tárlatvezetés (1)

2013.08.15-én részt vettem az Olasz művészet angol nyelvű tárlatvezetésen, és elterveztem, hogy készítek egy bejegyzéssorozatot a tárlaton látott festményekről. Amennyire tudom, igyekszem visszaidézni azt, amit az egyes műalkotásokról mondott a tárlatvezető; a legtöbbnek utána is tudtam nézni itthoni könyvekben vagy az interneten, így egy sokkal teljesebb képem lett ezekről a remekművekről.

A tárlatvezetés Giotto di Bondone (1267 – 1337, firenzei festő, szobrász és építész, a korai reneszánsz, a trecento művészetének első jelentős alakja) egyik festményével indult. Ha jól emlékszem, akkor a festménynek nincs címe, mivel ez tulajdonképpen egy freskórészlet. Egy női arcot ábrázol, de nem lehet pontosan tudni, kiét. A freskó az Assisi Szent Ferenc perugiai bazilikából való – arról sajnos nem sikerült adatokat találnom, hogy pontosan hogyan és miért került ki onnan, már amennyiben ez az eredeti freskó és nem csak egy másolat. A bazilika ma is áll, úgyhogy nehezen tudom elképzelni azt a körülményt, mely lehetővé tette, hogy egy fal darabot elhozzanak…
A kis képen ábrázolt arc nagyon jól visszaadja Giotto stílusának jellegzetességeit. Egyfelől még észrevehető az elnyújtott arcformában a gótikus korszak hatása, másfelől apró részletek elárulják azokat az újításokat, melyek miatt Giotto alkotásai mérföldkövet jelentenek az európai festészetben: a tiszta és erős körvonalak sokkal plasztikusabb vonásokat kölcsönöznek a képen látható női arcnak, mint az előző korszakok festményein megjelenített alakoknál. Ugyanakkor figyelemreméltó, milyen élethűen festette le az arcot körülvevő kendőnek a redőit – ez már a reneszánsz festészet egyik előjele.

Giotto után két hasonló témát feldolgozó művet ismertünk meg, két különböző alkotótól. A téma: Mária megkoronázása. Az első festmény, Giotto egyik elődjétől való: Duccio di Buoninsegna (Siena 1255 körül – 1319 Siena) – Mária megkoronázása.

Duccio: Mária koronázása,  1335 körül, Szépművészeti Múzeum, Budapest (fotó: Szépmű)
Duccio: Mária koronázása, 1335 körül, Szépművészeti Múzeum, Budapest (fotó: Szépmű)

A töredékesen ránkmaradt képet korábban Duccio hol egyik, hol másik követőjének tulajdonították. Újabban a kutatók egyetértenek abban, hogy magának Ducciónak, a bizánci formulákat új élettel megtöltő sienai mesternek a munkája. Mind stílusában, mind díszítőmotívumaiban igen közel áll Duccio legnevezetesebb művéhez, a Maesta-oltárképhez, amelyet 1311-ben ünnepélyes menet vitt a festő műterméből a sienai dómba, hogy főoltárán elhelyezzék. Csupán a kép rekonstruálható eredeti mérete mond ellent annak, hogy a Mária koronázását egyenesen ennek az oltárműnek a középső oromzati táblájával azonosítsuk. Biztosan tudjuk ugyanis, hogy az elveszett oromkép éppen ezt a jelenetet ábrázolta. (forrás: szepmuveszeti.hu).
Ennél a festménynél a tárlatvezető a korábbi korszakok hagyományát követő arany háttérre hívta fel a figyelmünket, illetve arra, hogy érdemes összehasonlítani Giotto előbb látott női arcképével: a vonások és a kendő redőinek a megfestésében láthatók hasonlóságok. Továbbá azt is kiemelte, hogy Jézus koronát tartó keze sokkal részletesebben, sokkal szebben van kidolgozva, mint Máriáé és ugyanakkor megfigyelhető, hogy ez sokkal inkább élethű.

A másik festmény, ami ugyanezt a témát ábrázolja Maso di Banco (működött 1335-1350 körül, Firenzében) Mária megkoronázása című festménye.

7745_fit_534x759

A Szépművészeti Múzeum leírásában ezt olvashatjuk a képről:
Dante az Isteni színjátékban kérészéletűnek jövendölte Giotto tüneményes korabeli hírnevét. Nem lett igaza: hiába jöttek új mesterek, ékesszólóbbak vagy szenvedélyesebbek, Giottót mind a mai napig az újkori nyugati festészet ősatyjaként tiszteljük. Nem csoda hát, ha a magyar királyi trón várományosaként szóba jött brit sajtócézár, Lord Rothermere úgy érezte, “népének” helyénvaló adomány egy szép és jellemző Giotto, amely ráadásul koronázási jelenetet ábrázol: Szűz Mária felavatását a mennyek királynőjévé. S ha a korona nem is lett az angolé, a képről pedig azóta már úgy tartják, nem a mester, hanem legkiválóbb tanítványa, Maso di Banco műve, kivételes értéke vitathatatlan maradt. A “giottói fordulat” esszenciája jelenik meg itt. A korban úgy mondták, a mester “görögről (azaz bizánciról) latinra fordította” a festészet nyelvét, és ez a racionális szemléletű stílus valóban a klasszikus ókor szellemében gyökerezik. A téma végső soron a teremtett világban uralkodó harmonikus rend: ezt hivatott érzékeltetni a pátosztól vagy felfokozott érzelmektől mentes, nyugodt hangvétel éppúgy, mint a világos, ésszerű mértani szerkezet. Ez utóbbit a térábrázolás új módszere, a vonalperspektíva fogja egységbe, a rendszer, amely eztán évszázadokon át megszabta a nyugati festészet látásmódját. Ennek lényege, hogy – az ikonok felfogásával szemben – egy meghatározott pontból, a néző szemszögéből látjuk a jelenetet: így lesz a képek mikrokozmoszának központja a szemlélő ember, s nem a kép maga.

A Garas Klára szerkesztésében megjelent “A Szépművészeti Múzeum” könyvben pedig további adatokat tudhatunk meg a festményről és alkotójáról:

Maso di Banco Giotto egyik legkiválóbb tanítványa volt […] A kis méretű festmény Mária életének további jeleneteit ábrázoló chantillyi és berlini képekkel együtt feltehetően egy ereklyetartó szekrény oldalait díszítette és a XIV. század harmadik negyedében készülhetett. Mint általában korai freskóin, így például a  firenzei Sta Croce- templom Mária megkoronázása faliképen, Maso di Banco mesterének képalkotó elveit,szerkezeti megoldásait, típusait alkalmazta. Giottóra vezethető vissza a budapesti kép lépcsős trónszerkezete, térbeli elrendezése a tiszta profilban és hátulról ábrázolt alakok karéjával. Maso di Banco azonban líraibb felfogásban dolgozik, csoportfűzése lazább, formaadása nem olyan erőteljes és nagyvonalú, mint mesteréé. Tiszta körvonalaival, a nagy, árnyéktalan színfoltokkal világosan érzékelteti a cselekmény ünnepélyességét. A két főalak beállítása, mozdulata a szigorú tömbbe zárt Máriával és a koronát nyújtó Krisztussal világosan dokumentálja, milyen nagy eredményeket ért el Giotto és a nyomdokain haladó korai toszkán festészet az emberi cselekmény természethű tolmácsolásában. a középkori ábrázolásmód kötöttségeinek fellazításában.