Portré: Bronzino – Lodovico Capponi

Az arisztokratikus hangulatú portré az ifjú Lodovico Capponiról a fiatalság és a szépség szinte kézzelfogható ábrázolása, mely a XVI. század elején leginkább az olasz területen elterjedt manierista stílus egyik kiemelkedő példája.

Agnolo Bronzino: Lodovico Capponi, 1550-1555, The Frick Collection, New York
Agnolo Bronzino: Lodovico Capponi, 1550-1555, The Frick Collection, New York

A művész, Agnolo Bronzino (Pontormo tanítványa) a firenzei I. Cosimo de Medici herceg udvari festője számtalan képen örökítette meg a herceget, családját és környezetét (amihez Lodovico Capponi is tartozott apródként), és az ő idejében alakult ki a firenzei arckép típus. Származástól és környezettől függetlenül Bronzino alakjai szinte minden festményén ugyanazokat a jegyeket hordozzák: sima, “hüllőszerű”, színpadias arckifejezéssel jelennek meg. Az udvar és Bronzino számára is egyébként a portré, mint olyan, alapvetően egy maszk szerepét játszotta, ugyanis nem az ábrázolt személy karakterének felfedése volt elsődleges szerepe, hanem hogy megjelenítse annak státuszát, kifinomultságát és annak tudatát, hogy tisztában van saját jelentőségével.

Tovább>>>

Jacopo Pontormo évforduló (május 24)

Leonardo da Vinci, Piero di Cosimo és Andrea del Sarto tanítványa, majd ez utóbbi riválisa, Pontormo (eredeti neve: Jacopo Carucci, 1494-1557) a korai firenzei manierizmus egyik jelentős és ugyanakkor a legérdekesebb képviselője. Zaklatott és szorongó személyiséggel rendelkezett, imádott kísérletezni és egyedi dolgokat alkotni nemcsak a festészetben, ahol új formák és színek jelennek meg képein, hanem magánéletében is. Legjobban naplója dokumentálja neurózisának tényleges mélységeit. Csak egy érdekesség: egy magas házban élt teljesen egyedül, és ennek legfelső emeletén aludt, amit csak egy emelőcsigával felhúzható létrán lehetett megközelíteni.

Merészen drámai munkáin tetten érhető sokoldalú, ámde nyugtalan rajzkészsége, mely jelentősen eltér Andrea del Sarto kimért klasszicizmusától. Térábrázolása helyenként zavarba ejtő, például egyes festményein alakjainak elrendezése inkább azt a hatást kelti, hogy csökkenő sorrendben helyezkednek el, ahelyett, hogy megjelenítésük a tér mélységét érzékeltetné.

A Mária és Erzsébet találkozása (Vizitáció) című festménye annyira újszerű, mintha soha senki nem festette volna meg ezt a jelenetet előtte. Így biztos nem: a megnyúlt, hatalmas méretű, mégis súlytalannak tetsző alakok akkorára duzzadnak, hogy szinte betöltik az egész teret, és a háttér csak itt-ott megjelenő foltokban mutatkozik meg.
A Levétel a keresztről című freskóját Pontormo egyik legjobb művének tartják és a manierizmus egyik remekművének részben a reneszánsz normáktól való bátor eltávolodás miatt. Ezen a festményén a fájdalom őrületté fokozódik, és a ruhák szokatlanul fémes árnyalatait, “mintha valami hatalmas északi fény idézné elő” (Michael Levey). Ezt a nagyon erősen egyéni stílust megőrzi a számtalan portrén is, ami élete során készült.

Tovább>>>

Művészeti kódfejtés – Meghívó előadásra!

Kedves ARTmargók olvasók!

Szeretettel meghívlak Benneteket a “Művészeti kódfejtés – Szentek ábrázolása a reneszánsz festményeken” című előadásomra!

Miért jár Toulouse püspöke mezítláb, és mit keres az oroszlán a Szent Jeromost ábrázoló festményeken? Miről ismerjük fel Jóbot, és hogyan különböztették meg a festők Keresztelő Szent Jánost az azonos nevű Evangélistától? Kalandozzunk együtt a jelképek világában, és tanuljuk meg felismerni és értelmezni ezeket Raffaello és Botticelli festményeinek segítségével!

Az előadás helyszíne: Jókai Mór Művelődési Központ, Budaörs.
Az előadás időpontja: november 17., 18:00 óra
Előadó: Balázs Dóra, az ARTmargók blog szerkesztője
A belépés ingyenes

Ott találkozunk! 🙂

Művészettörténet 111 tanfolyam – jegyzetek (6)

Saylor.org Művészettörténet 111 online tanfolyam alapján készített és olvasmányaimmal kiegészített jegyzeteim.

Protoreneszánsz – Itália – (XIII. sz. második fele – XIV. század): Simone Martini és a Lorenzetti testvérek

Egy korábbi bejegyzésben megismerkedhettünk közelebbről Siena legnagyobb festőjének (Duccio) fő művével, a sienai katedrális számára festett Maestá oltárképpel. A katedrálisban viszont – összhangban a főoltárképpel – eredetileg a mellékkápolnák oltárait is jelentős művek díszítették (ezek ma már múzeumokban láthatók). A XIV. században ezen a helyen tömörültek a leghíresebb sienai művészek alkotásai: Simone Martini Angyali üdvözlete, Ambrogio Lorenzetti Bemutatás a templomban című festménye, Pietro Lorenzetti Szűz Mária születését ábrázoló oltárképe és – a négy közül talán a legkevésbé ismert – Bartolomeo Bulgarini Jézus születése című munkája.

Mind Simone Martini, mind a Lorenzetti testvérek Duccio tanítványai voltak, viszont Ambrogio és Pietro ismerték a firenzei Giotto munkáit is, és festményeiken az ő hatása is látható: Simone Martini még megtartja a gótikus művészetre jellemző vékony, hosszúkás testalkatú alakokat, és kevésbé törődik a térábrázolással, mint a másik két sienai festő, akinél sokkal masszívabb alakokat láthatunk, illetve különböző próbálkozásokat arra, hogy mélységgel rendelkező térbe helyezzék ezeket. Természetesen még nem beszélhetünk lineáris perspektíváról, de azért a padló vagy a mennyezet mintázatával, illetve az építészeti elemek egy bizonyos módon való megjelenítésével már elérnek egyfajta perspektivikus hatást.
Ambrogio Lorenzetti egyik legismertebb és leginnovatívabb munkája a Palazzo Publico egyik terméhez készített freskói, amelyek a jó és a rossz kormányzás hatásait hivatottak bemutatni. A freskók leginkább a különleges érzékkel megfestett tájképek és városképek miatt ismertek, hiszen ebből a korszakból nem maradtak fenn ekkora méretű ábrázolásai a falusi és városi élet mindennapjainak.

Ambrogio Lorenzetti: A jó kormányzás allegóriája (részlet),  1337-40, Palazzo Publico, Siena
Ambrogio Lorenzetti: A jó kormányzás allegóriája (részlet), 1337-40, Palazzo Publico, Siena

 

Művészettörténet 111 tanfolyam – jegyzetek (5)

Saylor.org Művészettörténet 111 online tanfolyam alapján készített és olvasmányaimmal kiegészített jegyzeteim.

Protoreneszánsz – Itália – (XIII. sz. második fele – XIV. század): Duccio művészete

Duccio Madonna és gyermeke című festménye olyan szempontból számít ritkaságnak, hogy a csupán tizenhárom fennmaradt Duccio alkotásból ez volt az egyetlen magántulajdonban levő festmény egészen 2004-ig. Sokáig egy orosz hercegi család és leszármazottjainak a vagyonát gyarapította, majd egy belga gyűjtőhöz került, és tőle vásárolta meg egy aukció során, egy akkora összegért, amit nem is mertek publikussá tenni, a new yorki Metropolitan Museum of Art.

Duccio: Madonna gyermekével, 1290-1300, Metropolitan Museum of Art, New York (fotó: MET)
Duccio: Madonna gyermekével, 1290-1300, Metropolitan Museum of Art, New York (fotó: MET)

A kisméretű festménynek kifejezetten lírai hangulata van, és egyfajta intimitást áraszt az anya és a gyermek között fennálló kapcsolat finom ábrázolásával, a kis Jézusnak azzal a gyermeki gesztusával, mellyel felemeli Szűz Mária fátylát. Ha megnézzük a korábban bemutatott festményeket, azokon még nem látható egy ilyenfajta kötelék a két szereplő között. Ezzel a képpel Duccio megtette az első lépést afelé, hogy a vallásos témájú alkotásokon egyre inkább emberi gesztusokat és érzelmeket kezdjenek a művészek bemutatni. A lírai hangulatot tovább fokozza, hogy egyfajta szomorúság árnyékolja be Szűz Mária tekintetét, mintegy megelőlegezve azt a pillanatot, amikor a fia halála után, majd ugyanígy fogja a karjaiban tartani.

Tovább>>>