Művészettörténet 111 tanfolyam – jegyzetek (6)

Saylor.org Művészettörténet 111 online tanfolyam alapján készített és olvasmányaimmal kiegészített jegyzeteim.

Protoreneszánsz – Itália – (XIII. sz. második fele – XIV. század): Simone Martini és a Lorenzetti testvérek

Egy korábbi bejegyzésben megismerkedhettünk közelebbről Siena legnagyobb festőjének (Duccio) fő művével, a sienai katedrális számára festett Maestá oltárképpel. A katedrálisban viszont – összhangban a főoltárképpel – eredetileg a mellékkápolnák oltárait is jelentős művek díszítették (ezek ma már múzeumokban láthatók). A XIV. században ezen a helyen tömörültek a leghíresebb sienai művészek alkotásai: Simone Martini Angyali üdvözlete, Ambrogio Lorenzetti Bemutatás a templomban című festménye, Pietro Lorenzetti Szűz Mária születését ábrázoló oltárképe és – a négy közül talán a legkevésbé ismert – Bartolomeo Bulgarini Jézus születése című munkája.

Mind Simone Martini, mind a Lorenzetti testvérek Duccio tanítványai voltak, viszont Ambrogio és Pietro ismerték a firenzei Giotto munkáit is, és festményeiken az ő hatása is látható: Simone Martini még megtartja a gótikus művészetre jellemző vékony, hosszúkás testalkatú alakokat, és kevésbé törődik a térábrázolással, mint a másik két sienai festő, akinél sokkal masszívabb alakokat láthatunk, illetve különböző próbálkozásokat arra, hogy mélységgel rendelkező térbe helyezzék ezeket. Természetesen még nem beszélhetünk lineáris perspektíváról, de azért a padló vagy a mennyezet mintázatával, illetve az építészeti elemek egy bizonyos módon való megjelenítésével már elérnek egyfajta perspektivikus hatást.
Ambrogio Lorenzetti egyik legismertebb és leginnovatívabb munkája a Palazzo Publico egyik terméhez készített freskói, amelyek a jó és a rossz kormányzás hatásait hivatottak bemutatni. A freskók leginkább a különleges érzékkel megfestett tájképek és városképek miatt ismertek, hiszen ebből a korszakból nem maradtak fenn ekkora méretű ábrázolásai a falusi és városi élet mindennapjainak.

Ambrogio Lorenzetti: A jó kormányzás allegóriája (részlet),  1337-40, Palazzo Publico, Siena
Ambrogio Lorenzetti: A jó kormányzás allegóriája (részlet), 1337-40, Palazzo Publico, Siena

 

Művészettörténet 111 tanfolyam – jegyzetek (2)

Saylor.org Művészettörténet 111 online tanfolyam alapján készített és olvasmányaimmal kiegészített jegyzeteim.

Protoreneszánsz – Itália – (XIII. sz. második fele – XIV. század)

Az előzőekben láthattuk, hogyan kezdenek a szobrászatban a valószerű ábrázolás irányába elmozdulni a kor művészei. Ugyanez a folyamat ment végbe a festészet területén is, és szinte lépésről lépésről nyomon követhető az új művészeti elvek felfedezése, elsajátítása és elterjedése először Itáliában, majd az európai térség más régióiban is.

Nagyon fontos mindjárt az elején leszögezni, hogy amikor erről az átmeneti folyamatról beszélünk, mely átvezeti a középkort a reneszánszba, tévedés lenne “fejlődésről” beszélni. Ez a fogalom ugyanis azt feltételezi, hogy az előző korok alkotóiból hiányzott a tudás, a képesség és a tehetség, mely az olyan fajta ábrázoláshoz szükséges, mint amilyet majd a reneszánsz évszázadaiban látni fogunk. Valójában nem a tudás hiányzott, hanem szemléletbeli különbségről van szó: a középkori művésznek az a fontos, hogy a vallásos jelenet szellemiségét, erkölcsi mondanivalóját helyezze előtérbe, ezért minden más, ami erről elvonhatja a hívő figyelmét a háttérbe kerül. Például ezért stilizáltak az emberi alakok, és néhány szimbólum jelzi, hogy kiről van szó (Krisztus, egy bizonyos szent, stb.), de ezen túl nem az ő személye, főleg nem az emberi vagy akár isteni mivolta a lényeges, hanem az, ami vele történik, amit ő cselekszik, és ami tanulsággal szolgálhat annak, aki nézi, illetve ami hozzájárulhat a vallásos érzelmek és gondolatok elmélyítéséhez.
Az itt tárgyalt protoreneszánsz évtizedeiben, amikor még mindig az egyház a szobrok, freskók és táblaképek fő megrendelője, és még mindig a vallás a művészet fő témája, a célkitűzés is változatlan: közelebb hozni az emberekhez a művészet eszközeivel a Szentírást és annak tanait. Viszont megváltozik (a humanizmus hatására) a szemlélet: a művészek azért folyamodnak új technikákhoz és új megközelítésekhez, amelyek másfajta ábrázolásmódot eredményeznek, mint azelőtt, mert úgy gondolják, így könnyebben tudják elérni a fent említett célkitűzést.
A reneszánsz lesz az a kor, amikor egyfelől elkezdenek megjelenni nagy számban a magánszemélyek, mint a művészeti alkotások megrendelői, és ennek következtében a témák is változatosabbak és már nem kizárólag a keresztény kultúrkörhöz kapcsolódnak; másfelől a tudományos és földrajzi felfedezéseknek köszönhetően, és a humanizmus immár egyértelmű szellemi térhódításával, az alkotók egyre nagyobb figyelmet fordítanak az emberi lét és annak minden megnyilvánulásának az ábrázolására, ami természetes módon magával vonja a környezetábrázolásban (tájképek, városképek, belső terek) bekövetkezett változásokat is.

Tovább>>>

Simone Martini és Lippo Memmi: Angyali üdvözlet

Simone Martini és Lippo Memmi: Angyali üdvözlet Készült a sienai dóm egyik oltárára, 1333-ban. Uffizi, Firezne
Simone Martini és Lippo Memmi: Angyali üdvözlet Készült a sienai dóm egyik oltárára, 1333-ban. Uffizi, Firezne

Az angyal most érkezett az égből, és köszönti Máriát, szavai írott betűkben jönnek ki a száján, „Ave gratia plena”, bal kezében olajágat tart, a béke jelképét, jobbját felemeli, mint aki szólni kíván. Mária éppen olvasott, váratlanul éri az angyal jötte, ijedten hátrahúzódik, és félelemmel, tisztelettel néz az égi hírnökre. Kettejük közt egy váza van, a szüzességet jelző fehér liliomokkal, fejük felett, a középső csúcsív alatt a Szentlélek, galamb képében, körülötte négyszárnyú kerubok. […]
Az aranyos háttérből kiemelkedő alakok szabályos mintát formálnak. Az ember nem győzi bámulni az elrendezést, mert az az adott keret csöppet sem egyszerű. Az angyal szárnya a bal oldali ív csúcsába ér, a hátrahúzódó Mária egész alakja a jobboldali ív alatt van, és a kettejük közti teret pontosan kitölti a liliomos váza és a galamb. Az alakoknak ezt a dekoratív elrendezését a középkori művészektől tanulták. […]
A szemek ferde metszése, a száj görbülete talán kicsit furcsa, de ha jól megnézzük a képet, felfedezzük, hogy sokat tanultak Giottótól. A váza igazi váza, és igazi kőpadlón áll, sőt a helyét is pontosan meghatározhatjuk a két alak közt. A pad, amelyen Mária ül, valódi pad, hátrafelé keskenyedik, ahogy a térben látszik, a könyv se jelképes forma, hanem igazi imakönyv, amit valószínűleg a műtermében tanulmányozott a rajzoló, táblájának van egy kis lejtése, és árnyék esik a lapjai közé. (E.H. Gombrich –  A művészet története)

Gombrich leírásából nem derül ki, de egyéb források szerint valószínűleg a triptichon középső részét festette Simone Martini, a két szentet pedig (baloldalt Szent Margit látható, jobboldalt Szent Ansanus – Siena egyik védőszentje) sógora, Lippo Memmi. A két alkotó nevét és a kép készítésének dátumát bevésték az eredeti keretbe: SYMON MARTINI ET LIPPVS MEMMI DE SENIS ME PINXERVNT ANNO DOMINI MCCCXXXIII. Az oltárképet fára festették, temperát és aranylemezeket használva. A táblakép tetején lévő medalionokban balról jobbra Jeremiás, Ezékiel, Ézsaiás, és Dániel próféták láthatók, az alakokat a kezükben tartott tekercsekre írt nevük azonosítja.

A festményt az egyik legkifejezőbb példájának tartják a sienai gótikus festészetnek és külön ki szokták emelni a vonalvezetés és a színek eleganciáját. A sienai iskolára annyira jellemző dekoratív vonalat a legjobban az alakok öltözetén lehet megfigyelni. Ennek az oltárképnek azért is van komoly jelentősége a festészet történetében, mert átmenetet képez egyfelől a román illetve a bizánci stílus – melyeknek jellegzetessége az alakok és a tér lapos megjelenítése, és az ikonográfiai normák követése –  és másfelől a korai reneszánsz között, amikor a művészek már elkezdenek arra törekedni, hogy mélységet adjanak a tereknek, ugyanakkor pszichológiai mélységet adva az alakoknak vagy a megfestett téma egészének. Martini és Memmi alkotásán a hagyományokra építő aranyozott háttér egy szentséges, égi teret jelképez, ugyanakkor a váza, a könyv és a pad jelenléte azt sugallja, hogy az emberi lét által meghatározott térben történik az angyali üdvözlet. A háromdimenziós tér megjelenítését mesterien adja vissza a márványpadló mintázata, mely valóban azt az érzést kelti, hogy ennek távolabbi részei távolabb esnek a szemlélőtől, és emiatt a váza tökéletesen odaillik. Ha ez a részlet nem lenne ilyen kiválóan megoldva, akkor – mint más festményeken is – olyan érzésünk lenne, mintha a váza nem egyenesen állna a padlón, hanem kicsit megdöntve, mintha bármelyik pillanatban felborulhatna. A két alak közötti teret kitölti maga az üdvözlet, melynek kezdő szavait olvashatjuk a festményen. Nem véletlen, hogy maga az üzenet, mely összeköti az angyalt Máriával, központi helyet foglal, hiszen a megfestett momentumnak ez a lényege. Ugyanakkor ez érdekes megoldás az alkotók részéről, mert a szöveg általában ismert, a legtöbb angyali üdvözlet festményen nem is szokott így megjelenni: tudjuk, hogy elhangzanak ezek a szavak, anélkül hogy olvasnánk őket. Egyes elemzők szerint, mivel nem a teljes, a Bibliából ismert üzenet jelenik meg, hanem csak az első néhány szó, ennek az a szerepe, hogy pontosan határozza meg azt a pillanatot, amit a festő ábrázolni szeretne: az angyal éppen most érkezett, és üdvözletének még csak az eleje hangzott el – ez magyarázza Mária meglepett, ugyanakkor kissé várakozó mozdulatát is.

Az angyal és Mária találkozásának szemléletes és finom ábrázolása, valamint a környezet részletgazdag  és elegáns díszítése a mai napig átélhetővé és kedveltté teszi Simone Martini festészetét.