Jacopo Pontormo évforduló (május 24)

Leonardo da Vinci, Piero di Cosimo és Andrea del Sarto tanítványa, majd ez utóbbi riválisa, Pontormo (eredeti neve: Jacopo Carucci, 1494-1557) a korai firenzei manierizmus egyik jelentős és ugyanakkor a legérdekesebb képviselője. Zaklatott és szorongó személyiséggel rendelkezett, imádott kísérletezni és egyedi dolgokat alkotni nemcsak a festészetben, ahol új formák és színek jelennek meg képein, hanem magánéletében is. Legjobban naplója dokumentálja neurózisának tényleges mélységeit. Csak egy érdekesség: egy magas házban élt teljesen egyedül, és ennek legfelső emeletén aludt, amit csak egy emelőcsigával felhúzható létrán lehetett megközelíteni.

Merészen drámai munkáin tetten érhető sokoldalú, ámde nyugtalan rajzkészsége, mely jelentősen eltér Andrea del Sarto kimért klasszicizmusától. Térábrázolása helyenként zavarba ejtő, például egyes festményein alakjainak elrendezése inkább azt a hatást kelti, hogy csökkenő sorrendben helyezkednek el, ahelyett, hogy megjelenítésük a tér mélységét érzékeltetné.

A Mária és Erzsébet találkozása (Vizitáció) című festménye annyira újszerű, mintha soha senki nem festette volna meg ezt a jelenetet előtte. Így biztos nem: a megnyúlt, hatalmas méretű, mégis súlytalannak tetsző alakok akkorára duzzadnak, hogy szinte betöltik az egész teret, és a háttér csak itt-ott megjelenő foltokban mutatkozik meg.
A Levétel a keresztről című freskóját Pontormo egyik legjobb művének tartják és a manierizmus egyik remekművének részben a reneszánsz normáktól való bátor eltávolodás miatt. Ezen a festményén a fájdalom őrületté fokozódik, és a ruhák szokatlanul fémes árnyalatait, “mintha valami hatalmas északi fény idézné elő” (Michael Levey). Ezt a nagyon erősen egyéni stílust megőrzi a számtalan portrén is, ami élete során készült.

Tovább>>>

Művészettörténet 111 tanfolyam – jegyzetek (5)

Saylor.org Művészettörténet 111 online tanfolyam alapján készített és olvasmányaimmal kiegészített jegyzeteim.

Protoreneszánsz – Itália – (XIII. sz. második fele – XIV. század): Duccio művészete

Duccio Madonna és gyermeke című festménye olyan szempontból számít ritkaságnak, hogy a csupán tizenhárom fennmaradt Duccio alkotásból ez volt az egyetlen magántulajdonban levő festmény egészen 2004-ig. Sokáig egy orosz hercegi család és leszármazottjainak a vagyonát gyarapította, majd egy belga gyűjtőhöz került, és tőle vásárolta meg egy aukció során, egy akkora összegért, amit nem is mertek publikussá tenni, a new yorki Metropolitan Museum of Art.

Duccio: Madonna gyermekével, 1290-1300, Metropolitan Museum of Art, New York (fotó: MET)
Duccio: Madonna gyermekével, 1290-1300, Metropolitan Museum of Art, New York (fotó: MET)

A kisméretű festménynek kifejezetten lírai hangulata van, és egyfajta intimitást áraszt az anya és a gyermek között fennálló kapcsolat finom ábrázolásával, a kis Jézusnak azzal a gyermeki gesztusával, mellyel felemeli Szűz Mária fátylát. Ha megnézzük a korábban bemutatott festményeket, azokon még nem látható egy ilyenfajta kötelék a két szereplő között. Ezzel a képpel Duccio megtette az első lépést afelé, hogy a vallásos témájú alkotásokon egyre inkább emberi gesztusokat és érzelmeket kezdjenek a művészek bemutatni. A lírai hangulatot tovább fokozza, hogy egyfajta szomorúság árnyékolja be Szűz Mária tekintetét, mintegy megelőlegezve azt a pillanatot, amikor a fia halála után, majd ugyanígy fogja a karjaiban tartani.

Tovább>>>

Filléres művelődés (2014 – 33. hét)

A kultúra nem valami fennkölt dolog, nem a messzi magasban kevesek számára rezgő délibáb, hanem a mindennapi élet szerves része.
(Spiró György)

Két közelgő eseményre szeretném felhívni a figyelmeteket. Az egyik az augusztus 20-i ünnepségekhez tartozik, ugyanis ezen a napon – mint minden nemzeti ünnepen – a múzeumok ingyen látogathatók, és az ingyen belépés lehetőséget ad megtekinteni mind az állandó, mind az időszaki kiállításokat. A Szépművészetiben hamarosan véget ér a Toulouse-Lautrec tárlat, az MNG-ben érdemes megnézni a Dada és szürrealizmust, illetve a hozzákapcsolódó másik időszaki kiállítást (Életre kelt (film)kísérletek. Az avantgárd első mozija) , a Ludwigban pedig a képzőművészet iránt érdeklődők meg tudják nézni a Cavellini és a Hantai kiállításokat. Természetesen, ilyenkor nagyobb tömegre kell számítani, mint egy szokásos napon; végül is az ingyen belépőnek ez az ára.

Henri_de_Toulouse-Lautrec_002

Tovább>>>

Amikor nem a saját szemeddel látod a festményeket…

Az egész egy Google kereséssel kezdődött nagyjából egy évvel ezelőtt. Éppen hazajöttem egy az impresszionizmusról szóló előadásról, és elkezdtem írni erről egy blogbejegyzést, amit szerettem volna a megfelelő képanyaggal illusztrálni. A X és Y generációk határmezsgyéjén nevelkedett egyénként reflexszerűen a Google nevezetű – általában korrekt, de nem teljesen meglepetésmentes – virtuális barátom képkereső funkciójára bíztam a dolgot. A legimpresszionistább (elnézést a kifejezésért) festményt – lévén ez az irányzat névadója – kellett volna Guglikámnak feldobnia: Monet – Impresszió, a felkelő nap. Nyilván nem akkor kerestem rá életemben először egy festményre a neten, de akkoriban kezdett érdekelni komolyabban a festészettörténet, így a megdöbbenésem mértéke valahol ennek is tulajdonítható. Arra fel voltam készülve, hogy a festmény különböző felbontású és ezáltal különböző minőségű digitalizált verziói lepik majd el a monitort, de csak abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy ennél sokkal többről van szó, ugyanis a keresés eredménye ez lett:

Tovább>>>

Interjú Dr. Szuhaj Katalinnal (második rész)

Az interjú első részét itt lehet olvasni: Interjú Dr. Szuhaj Katalinnal (első rész)

Gyakorlott tárlatvezetőként fel lehet mérni, mennyire felkészült a közönség, hogy hozzájuk tud alkalmazni az előadás módját?
– Igen. Nyilván az ember másképpen ad elő egy gimnazista csoportnak, és teljesen másképpen egy külföldi nyugdíjasokból álló csoportnak, akik éppen egy európai múzeum körúton vannak, és már sok mindent láttak és ismernek. Persze, ha vegyes és főleg nagy létszámú a csoport, akkor nehezebb felmérni, mennyire ismerik az adott témát, vagy mennyire mozognak otthonosan a festészetben. Azt pedig sehogy sem lehet kivédeni, hogy különböző emberek különböző módon értékeljék ugyanazt az előadást.

Említetted, hogy a képzőművészeti tudást leginkább autodidakta módon szerezted meg. Mivel én is most ugyanígy tanulok – és hátha vannak mások is, akik hasonló cipőben járnak – érdekelne, hogy mit tehet még az ember, azon kívül, hogy nyilván a megfelelő irodalmat olvassa és rendszeresen jár tárlatvezetésekre, kiállításokra és művészettörténeti előadásokra, de azt nem teheti meg anyagi okokból és/vagy idő hiányában, hogy beiratkozzon az egyetemre művészettörténetet tanulni?
– Nekem az alapokat mindenképpen az iskolák adták, a többit a lelkesedésem. Sokat köszönhettem tanáraimnak. Annak ellenére, hogy az irodalom volt a fő szakom, amíg kint voltam Párizsban, azért mindig is érdeklődtem olyan témák iránt, amelyek érintkeztek a képzőművészettel is, és a tanáraim ebben támogattak. Az egyik közülük bevezetett egy művészettörténeti fakultatív kurzusra, és azok az előadások teljesen magukkal ragadtak. Eredetileg színháztörténetből írtam volna a szakdolgozatomat, a comedia dell’arte-ból, de végül úgy döntöttem, hogy művészettörténetből írok. Majd, mint említettem, később is folytattam az önképzést, amikor már a múzeumban voltam, rengeteget olvastam és sok kiállításra jártam. Aztán elvégeztem a kulturális örökség szakot Egerben, hogy legyen muzeológus végzettségem is. A kérdésedre válaszolva, ha valaki nem tud iskolai keretek közt művészettörténetet tanulni, akkor csak azt tudom ajánlani, hogy minél többet olvasson és járjon rendszeresen kiállításokra.

 –  Azt se igazán könnyű megoldani, hogy az ember tárlatvezetésekre, vagy egyéb művészettörténeti programokra járjon. Több ezek közül olyan időpontban van, amikor a normál munkaidő beosztásban dolgozó emberek nem tudnak elmenni (hét közben délelőtt), a hétvégék meg túlnyomó részt gyerekprogramokkal vannak telezsúfolva. Persze, én is találtam olyat, ahova el tudtam menni: például a Kogart Galériának van egy festészettörténeti előadás sorozata, ami ugyan hét közben, de este hat körül van; akkor ott vannak még a Magyar Nemzeti Galériának a vasárnap délutáni, ingyenesen látogatható előadásai, ahol szintén nagyon sokat lehet tanulni, a Szépművészetinél pedig a Baráti Kör szervez olyan tárlatvezetéseket, amelyek munkaidő után vannak.
– Igen, ez így van. A délelőtti programok elsősorban a turistákat célozzák meg, de diákok, vezető pozícióban levő emberek, akik szabadabban rendelkeznek az idejükkel, vagy – az idegen nyelvű programokat –  a diplomata feleségek is látogatják a turisták mellett.

Tíz év távlatából, hogy látod: többen jönnek tárlatvezetésekre most, mint régebben, jobban érdekli az embereket a művészet?
– Igen, lehet látni a különbséget. Talán leginkább azt, hogy cserélődik a közönség összetétele. Szerintem most már jobban ismerik az emberek a Régi Képtár anyagát, úgy általában. Régebben előfordult, hogy a meghirdetett „divat-kiállítások” mellett, én párhuzamosan tartottam tárlatvezetést a Régi Képtárban. Sokszor volt olyan látogató, aki az aznapi „főattrakcióra” jött, de felsétált a Régi Képtárba is, hogy ha már itt van, akkor megnézi azt is, és a végén meglepetés érte, amikor látta, milyen szép és figyelemreméltó képek vannak ott. Az is sokat számít hogy, aki rendszeresen jár múzeumba, az minden évben várja a nagy kiállításokat, és ez beszédtéma az emberek között, hogy most például éppen Caravaggio kiállítás van, és el kell menni megnézni. Figyelemfelkeltőnek is jók ezek az időszaki kiállítások mert, ahogy említettem, ha valaki eljön az időszakira, akkor sokszor meglátogatja az állandó kiállítást is, illetve sokszor az időszaki tárlatok anyagának egy jelentős része is a múzeumból jön. Baán Lászlónak (a Szépművészeti igazgatója – a szerk.) ez tagadhatatlan érdeme, hogy fellendítette a múzeumi életet, és hogy igazán szép kiállításokat tudott és tud mecénásként behozni. Ez a folyamat egyébként még Mojzer Miklós igazgatósága idején indult el a Monet és barátai című kiállítással.

– Ha minden adva lenne, ha olyan helyzetben és pozícióban lennél, ami lehetővé tenné, hogy lényegesen befolyásold a dolgokat, mit tennél annak az érdekében, hogy többen kerüljenek közel a művészethez?
–  Napjainkban sokan inkább úgy élik meg a múzeumlátogatást, mint társadalmi, és nem mint művészeti élményt. Ezért én sokkal differenciáltabb programokat készítenék, illetve több programot szerveznék a felnőtteknek, annál is inkább, mert most éppen a múzeumpedagógia a kordivat, a hétvégi programok nagy része gyerekeknek vagy gyerekes családoknak szól, ahogy te is észrevetted. Én szerveznék kulisszabejárásokat a múzeumokba, látogatásokat a restaurátor műhelybe, és hasonló eseményeket, mert biztos vagyok abban, hogy ilyesmire is lenne nagy érdeklődés. Inkább annak vagyok a híve, hogy több fajta programra, több kisebb csoportban jöjjenek a látogatók, mint kevesebb programra nagy tömegben. Tömegben nem lehet valóban élvezni a kultúrát, a festészetet legalábbis biztos nem. Más a tárlatvezetőnek és a közönségnek is ráhangolódni a festményekre, meg egyáltalán látni őket, ha nagyon sokan vannak. Nehezebben lehet például egyes részleteket, motívumokat kiemelni, hiszen akik hátrébb állnak, nem látják, miről beszélsz. Elárulom: az egyik legjobb dolog abban, hogy az ember tárlatvezető az, hogy például nem egyszer alkalmam volt a nagy időszaki kiállítások képanyagát még a megnyitó előtt látni, és lehetőségem adódott teljesen egyedül végigjárni a kiállítást.

Ha már itt tartunk, akkor megkérdezném, hogy melyik volt számodra a legemlékezetesebb tárlat, amin nézőként vettél részt?
– Külföldön láttam egy nagyszerű Mantegna tematikus tárlatot, a Louvreban a Raffaello utolsó éveit bemutató kiállítás volt emlékezetes, de nagy hatással volt rám a fauve-ok kiállítása is Párizsban – akkor láttam először Mattisse-t és társait egy tárlaton belül. Itthonról a Markó kiállítást emelném ki az MNG -ben 2011-ben.

És akkor a kötelező kérdés: kik a kedvenceid?
– Több is van, illetve periódusaim vannak, amikor nagyon megfog egyik vagy másik alkotó. Mégis, ha muszáj választani, akkor leginkább a  középkori, a késő reneszánsz és barokk festők állnak hozzám legközelebb: a Vivarini festőcsalád képei, a velencei iskola a Bellini fivérekkel, a sienai iskola táblaképei, Michelangelot nagyon szeretem, mint művész és mint személyiség, a Carracci család, szóval sokan…

Bartolomeo Vivarini: Madonna gyermekével, Szent Pállal és Szent Jeromossal, 1460, National Gallery, London
Bartolomeo Vivarini: Madonna gyermekével, Szent Pállal és Szent Jeromossal, 1460, National Gallery, London; fotó: NGL

–   A modernek között is akadnak olyanok, akiket szeretsz?
–   Persze: Sisley, Eugene Boudin vagy Corot. A magyarok közül Mednyánszkyt, Csontváryt és Markót említeném az első helyen. Lehet, hogy furcsa, de én a „bolondokat” szerettem: Michelangelo például nem volt egy kifejezetten kiegyensúlyozott személyiség, és ez látszik a képein is. Egon Schiele a másik ilyen festő. Tőle nemrég a kezembe akadt egy könyv a tájképeiről. Annál szebbet ritkán láttam: egy jellegzetesen onirikus világ, amelyben a delírium is ott van. Sokszor érdemes megnézni a festők periférikus alkotásaikat is, mert nagy meglepetések érhetik az embert.

Egon Schiele: Tájkép, Alsó-Ausztria, 1907
Egon Schiele: Tájkép, Alsó-Ausztria, 1907

 – Mivel olyan sokáig dolgoztál a Szépművészeti Múzeumnak, kíváncsi vagyok, hogy változott-e a kiállított képek helye, az alatt az idő alatt, amíg te ott voltál?
– Igen, többször is. Ez egy nagyon fontos dolog: hogy melyik festmény, hol helyezkedik el, mert sok alkotás csak bizonyos szemszögből érvényesül igazán. Voltak olyan festmények, amelyeknek kifejezetten használtak az átrendezések, mások meg nyilván veszítettek, de ez mindenhol így van. Például Ghirlandaionak a Szent István protomártír festménye máshol állt azelőtt. Akkor szerintem jobb volt a megvilágítása, most viszont központi helyet kapott, és nagyon jó, hogy végigtekintve az előző termen, a látogató éppen ezt látja, amint sétál a következő terem felé.

Domenico Ghirlandaio: Szent István protomártír, 1492 k., Szépművészeti Múzeum, Budapest
Domenico Ghirlandaio: Szent István protomártír, 1492 k., Szépművészeti Múzeum, Budapest; fotó: Szépművészeti Múzeum

Mostanában kevesebb tárlatvezetést tartasz, mint régebben, úgyhogy feltételezem más irányba indultál vagy tervezel indulni.
–  Ez egyrészt egy új irány kirajzolódása az életemben, ami abban nyilvánul meg, hogy a közszereplések helyét felváltotta egy visszafogottabb, elmélyültebb megközelítése a művészeteknek. Civil kezdeményezéseknek, művészetpártoló programoknak vagyok részese – például Olivier Bonnin francia szobrász barátom kétévente rendez Magyarországon jó hangulatú összművészeti szinopszist – ezeken sokszor részt veszek, illetve, ha felkérnek, kiállításmegnyitókon szoktam bevezetőt mondani. A másik irány a kulturális örökségvédelem lenne – itt még az első lépéseknél tartok. A franciaországi doktorinak köszönhetően párizsi éveimből megőriztem nagyon gazdag, szép barátságokat – tehát az sem kizárt, hogy alkalmanként külföldre megyek előadni.

Zárógondolatként, kérlek, mondd el a blog olvasóinak, mit jelent számodra a festészet.
– Ez egy összetett kérdés. A festészet számomra elvonatkoztatás, egy más világ, maga a művészet… Színek, formák, alakok láthatatlan mozgása, képzeletbeli történetek kirajzolódása a vásznon. Mindemellett egy örök impulzus és energiaforrás, ahova bármikor elvonulhatok, elbújhatok és amibe belefeledkezhetek.