Fragonard és Shonibare

Bizonyára minden festészetkedvelőnek ismerős Jean-Honoré Fragonard A hinta című alkotása, mely a rokokkó egyik emblematikus festménye.

Jean-Honoré Fragonard: A hinta, 1767, Wallace Collection, London
Jean-Honoré Fragonard: A hinta, 1767, Wallace Collection, London

A hinta témája kifejezetten frivol és nagyon francia: egy hölgyet látunk, akit egy férfi (a férje vagy – más értelmezések szerint – csupán egy kertész) hintáztat, miközben a bokrokban rejtőzködve a szeretője mintegy véletlenül bepillantást nyer a pompázatos fellibbenő ruha rejtelmeibe. Állítólag a festményt a francia egyház egyik kincstárnoka rendelte, és a hölgy éppen az ő szeretőjét ábrázolja. A kép eredeti címe A hintázás örömteli balesetei, és a Felvilágosodás nagy képviselőinek egyik kedvenc célpontja lett, hiszen ezt kritizálva követelték a visszatérést a komoly és erkölcsi tartalmú témákhoz, ami végül meg is történt a kimért klasszicizmus korában. A kompozíció, a színek (Fragonard-t nagy koloristaként tartják számon a művészettörténészek), a fények vidám játéka a lombok között, a pajzán mozdulatok és pillantások, és virágba borult buja kert mind arra szolgálnak, hogy egy finom humorral megfestett, gondtalan szerelmi jelenet szemtanúi (kukkolói?) legyünk.

Yinka Shonibare: A hinta (Fragonard után), 2001, Tate, London

Shonibare ezt a jelenetet, vagy legalábbis egy részét idézi fel diorámájával. Hiányzik a hintáztató és a szerető, a káprázatos környezet sem akkora kiterjedésű, mint Fragonard festményén, de ami ennél is nyilvánvalóbb: hiányzik a hölgy feje… A fejetlen alakok egyfajta védjegynek számítanak Shonibare esetében, aki humorosan kritizálja a nyugati civilizációt, és akinél így a fejetlenség átvitt értelme is sokkal egyértelműbbé válik. Ugyanakkor a szintén tipikusan francia guillotine-ra is lehet asszociálni, főleg, hogy a hölgy épp annak az arisztokráciának az egyik képviselője, mely túlkapásai miatt két évtizeddel a festmény születése után vérpadra jut. Talán ezzel az utalással szeretné Shonibare felhívni a figyelmünket azokra a kérdésekre, amelyeket a francia forradalom vetett fel legelőször a fejlett európai országok körében, hiszen a társadalmi osztályok között egyre mélyülő szakadék és a terror (igaz, teljesen más formában, mint Robespierre korában) ma is jelen van, és komoly kihívást jelent a civilizált világ számára…
Masfelől Shonibare alkotása, pontosan a hiányzó elemek miatt, ha csak szigorúan az eredeti szerelmi, pajzán témára gondolunk, éppen az ellentéte Fragonard festményének, legalábbis ami a hangulatát illeti. Már nem játékosság és gondtalanság jut eszünkbe, hanem talán sokkal inkább a magány és a hiábavalóság: a (vélhetően) szép, de mindenesetre gazdag hölgy teljesen egyedül van, és mintegy a széthullás kezdetén: nem csak a kirívó gazdagság jelképeként tekinthető finom cipője repül távol tőle a semmibe, hanem a fejét (önmagát?) is rég elvesztette; aki Shonibare hintájában ül, egy senki (hiszen arc nélkül, nincs személyisége annak a szép anyagokba burkolt testnek), aki a légüres térben ingadozik egy fényűző múlt és a számára már nem létező jövő között. Én legalábbis ezt látom benne, de bármelyik is legyen a helyez értelmezés, szerintem afelől nem fér kétség, hogy Shonibare rendkívül hatásosan oldotta meg a remake-t.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s