Sandro Botticelli: Madonna az utolsó vacsora jelképével – Láng György elemzése

“Az 1472. esztendőben született meg egy olyan festménye, amely már teljesen kiforrott és érett Botticelli mű volt. Ekkor festette meg a
Madonna az utolsó vacsora jelképével című művet.”
(Láng György: Primavera – Sandro Botticelli élete)

Sanddro Botticelli: Madonna az utolsó vacsora jelképeivel, 1472
Sandro Botticelli: Madonna az utolsó vacsora jelképeivel, 1472

Ezzel a festménnyel kapcsolatban Láng György elsősorban azt fejti ki, hogy Botticelli eltér az addig szokásos ábrázolási módtól. A hagyomány azt követelte volna, hogy a Szűzanya és a Gyermek angyalok vagy szentek társaságában legyen lefestve, Botticelli viszont elhagyja ezeket az figurákat a képből, és helyettük egy teljesen hétköznapi ifjút ábrázol a két bibliai alak mellé, “egy egyszerű, kedvesen ravaszkás arcú, világi, polgári ifjút”.
A szerző sorra kitér a gyermek Jézus és a Madonna leírására, kiemelve azt, hogy a festő különös hangsúlyt fektetett a részletek kidolgozására, például a kisded “jobb kezecskéje az ujjperecek részletezésével egészen magasrendű anatómia tanulmány. Még a hüvelykujj körme is parányi remeke a vonalösszefutásnak…”, a Madonna “fátyla, hímzett ruhája itt is végtelen finoman, gondos aprólékossággal” került megfestésre, végezetül pedig ezt írja: “Érdekes és jellemző Botticelli aprólékos, gondos és részletező megmunkálására, hogy a Szűzanya jobb keze hüvelykujjának még a polgáriasan ápolt körmét s körmének holdját is annyira feltűnően részletezi.”
Ami a kompozíciót illeti, a szerző felhívja a figyelmünket a beállításra, a mozgás megjelenítésére, és arra, hogy az eddigi munkáitól eltérően ez már nem egy arányos, szimmetrikus, tengelyhelyezéses szerkesztés. A hangsúly a figurákra esik, és bár van háttér, az egyáltalán nem jelentős, csupán a megszokott külső tér felé nyitott keret vagy párkány látható, amelyen túl a hagyományos tájképi elemek jelennek meg: dombok és egy kanyargó folyó.
A téma megközelítése is egyedi, hiszen az utolsó vacsora tradicionális jelképei a kenyér és a bor, de a festményen nem ezeket látjuk, hanem a kenyeret szimbolizáló búzát és a bort szimbolizáló szőlőt: “Díszesebb, finomabb, festőibb ez így… […] Ebben benne lüktet az egész átköltő, átértelmező, áttett jelentőségekkel élő Botticelli, aki azonban szigorúan ragaszkodik a valóság tükrözéséhez – csak éppen a prózai valóság helyett a jelkép valódiságát vagy valami egyebet ad, de mindenkor az élet igazságával telítve, mind eszmeileg, mind ábrázolási módban” írja Láng György.
A festmény hangulata, ahogy ezt korábbi vallásos képek elemzésénél is olvashattuk, most is eltér a bibliai tartalom súlyától: “Az utolsó vacsora misztikusan előrevetített tragikuma helyett életszeretet, játszi könnyedség, meleg báj sugárzik a képről.”

Összehasonlításként álljon itt egy korábbi madonnás festménye Botticellinek (ez még a hagyományos módon ábrázolja angyalok társaságában, akik felemelik hozzá a gyermeket):

Szintén összehasonlítás szempontjából érdemes megnézni Fra Fillipo Lippi (Botticelli első mestere) hasonló témájú festményét is és annak leírását itt.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s