Piet Mondrian – Móló és óceán, plusz és mínusz

Piet Mondrian Móló és ócean, plusz és mínusz (1915) című képe  az első pillantásra matematikai jelek játékos sorba rakásának látszik, mintha a  kép úgy keletkezett volna, hogy a művész szórakozottan, félig tudatosan egy darab papírra matematikai jeleket firkált.

Piet Mondrian: Móló és óceán, plusz és mínusz, 1915

Valójában azonban pontos kompozícióról van szó. Alul a formaelemek lazábban kapcsolódnak egymáshoz; felül szorosabban zsúfolódnak. Alul nagyok és tömzsik, felül kicsik és karcsúak. Alul középen felfelé törő vonalak emelkednek fel, melyek a felső harmadban azért kerülnek háttérbe, mert ritmusuk most már az egész felület ritmusába bekapcsolódik: egy nagyrészt izolált vezérmotívum ezáltal mintegy kórussá teljesedik ki; a kezdetben magányos hang gazdag harmóniává fejlődik. A képet nem csak alulról fölfelé kell nézni, hanem kívülről befelé is. A kép határairól a tekintetet a középpont felé tartó vonalak a kép belseje felé irányítják. Ezeket a vonalak lefutásuk közben egyéb vonalak keresztezik és gátolják. Feszültséggel tölti el a nézőt, ha a visszatartásnak és a tovahaladásnak azt a váltakozását követi.

Mondrian Móló és óceán, plusz és mínusz című képe csak egyenes vonalakat alkalmaz; az egyeneseket egymás mellé sorakoztatja, vagy keresztezteti őket egymással. Kipróbálja az egyszerű matematikai jelek variálásának lehetőségeit, és kideríti a bennük rejlő immanens erőt, mely alkalmas rétegezésre, összefoglalásra és ritmizálásra. Egy ilyen mű az elemi forma felett érzett örömben fogant, és az elemi formákat szeretné felhasználni ahhoz, hogy a szűkreszabottságban rejlő teljességet, a látszólagos merevségben rejlő életet felfedezze.

Mondrian is – mint minden holland – már eleve vonzódott a tengerhez. Absztrakt korszaka előtt gyakran ábrázolta a tengert.

Piet Mondrian: A tengernél, 1909

Ilyenkor nem érzelmeiből és a tenger állandóan változó megjelenéséből indult ki, hanem úgy fogta fel a tengert, mint a világ egyik lényeges részét, mint a világmindenségben uralkodó törvényszerűség egyik képletét.

“Megpillantva a tengert, az eget és a csillagokat – magyarázta Mondrian Móló és óceán, plusz és mínusz képét – mindezt sok-sok kereszttel ábrázoltam. Megkapott a természet nagysága, és megpróbáltam a természet kiterjedését, nyugalmát, egységességét valahogyan kifejezni.” Ezzel még csak az állapotot sikerül rögzíteni; de vissza kell adni a tenger mozgását is, a folyton változó, de mindig egyformán megragadó ritmust, a nyugodt alap feletti hatalmas hullámzást. A kép alapjának egészen nyugodt színe van. Ezen siklanak tova a vonalak, melyeket a művész nem vonalzóval húzott meg; ezek a vonalak hol vastagodnak, hol vékonyodnak, mindegyik vonal különböző és a legváltozatosabb kapcsolatban van a szomszédjaival. Bár ezek a vonalak alul és felül, jobbra és balra jól kivehetően különböznek egymástól, az egészet nézve mégis elmosódnak a határok, és – mint a világegyetemben is – az egyedi elemek elkülönítésének nincs már jelentősége.

Forrás:
Heinrich  Lützeler: Absztrakt festészet – Jelentősége és határai

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s