Reneszánsz (1): Andrea Mantegna

A KOGART Galéria festészettörténeti előadásán készített és olvasmányaimmal kiegészített jegyzeteim.

Andrea Mantegna (1431 körül, Isola di Cartuna, – 1506. szeptember 13. Mantova) a térérzékelés, a perspektíva mestere és a quattrocento kiemelkedő művészegyénisége volt. Mint Francesco Squarcione(1397–1468) festő fogadott fia és tanítványa kezdte el karrierjét Padovában, ahova szintén eljutott a XV. század közepére Donatello és Masaccio szellemi hatása. E.H. Gombrich ezt írja róla “Mantegna is, mint Giotto vagy Donatello, az eseményt a maga egykori valóságában akarta feleleveníteni, de mást értett valószerűségen, mint nagy elődje. Az igények megnőttek azóta, Giottónak egyedül az emberi tartalom volt a fontos, igyekezett maga elé idézni a férfiak és nők mozdulatait, viselkedését az adott helyzetben. Mantegnát a környezete is érdekli.”

Az előadáson három művét vettük szemügyre közelebbről. Az első “Imádság az olajfák hegyén” című festménye volt, melyet 1458-ban készített. A kép azért lényeges, mert itt már látjuk, hogy a perspektíva mellett, az emberi alakok anatómiája is beépül a festmény szerkezetébe. Fontos tudni, hogy ebben a korban a festők saját kísérleteik alapján érik el a perspektíva ábrázolását, ugyanis nincs egy egységes kidolgozott és főleg leírt módszer, amit mindenki megismerhet és követhet. Ugyan Leon Battista Alberti “A festészetről” című humanista traktusában leírja a perspektívát, de ez a korabeli festők számára követhetetlen.

Andrea Mantegna: Imádság az olajfák hegyén, 1455
Andrea Mantegna: Imádság az olajfák hegyén, 1455

1456-ban a mantovai Gonzaga család meghívja Mantegnát a mantuai udvarba, és kinevezik udvari festőjükké. Itt megismerkedik Alberti építésszel. Ennek nyomán születik meg a San Giorgio várának északi tornyában lévő híres műve, a Camera degli Sposi. Ez az 1474-ben befejezett, szakaszosan elkészített dekoráció az olasz reneszánsz egyik legnagyszerűbb eredménye és Mantegnának nagy hírnevet biztosít.

Palazzo Ducale di Mantova épület együttesből a San Giorgio vára
A Palazzo Ducale di Mantova épület együttes San Giorgio vára

A Camera degli Sposi (Házastársak szobája) a hercegi család privát helyisége volt, ahol magas rangú vendégeket fogadtak. Ezért a terem oldalsó falai a hatalmi reprezentáció céljait szolgáló freskódíszt kaptak. E falakon a hercegi udvart és környezetét festette meg Mantegna, amelyen a Gonzaga-család összes tagja látható, középpontban, hajbókoló udvaroncokkal körülvéve, maga a herceg, Federico Gonzaga. A háttérben ábrázolt furcsa, kör alakú nyílásokkal átlyuggatott építmény nem más, mint egy Rómában épen fennmaradt síremlék, egy pék sírjának hatalmas kemencét formáló építményének imitációja.
Az itáliai freskófestészet történetének korábbi évszázadaiban a festők, ha teret akartak ábrázolni, doboztereket, perspektivikus utcaképeket festettek a falakra, többnyire ugyanúgy, mint táblaképekre. Az ilyen függőlegesen álló freskók sohasem mondanak ellent a meglévő architektúra szabályainak: azt a benyomást keltik, mintha az ábrázolt jeleneteket a falba vájt nyíláson keresztül szemlélnénk. Ezt a hatást Mantgena tovább fokozta a mantovai hercegi palota általa kifestett szobájában, ahol olyan portré- és életképszerű jelenetekben, amelyek a szemlélőt a figurák csaknem kézzelfogható jelenlétének élményével ajándékozzák meg.

Ez nemcsak az alakok szinte szoborszerű plaszticitásának és a tér meggyőzően kibontakozó távlatának köszönhető, hanem olyan illuzionisztikus fogásoknak is, amelyekkel a festő a képek szereplőit a valós tér architektúrájához kapcsolta. Ez leginkább a fiktívoculus-on látható: a boltozatra festett, az ég felé “nyitott” kivágás, mellyel Mantegna azt a meglepő élményt kínálja a szemlélőnek, mintha egy kút mélyéről tekintene fölfelé. Mantegna az architektúra áttörésével és az alakok di sotto in su (alulról fölfelé való) ábrázolásával a festői illúziókeltés új útjait nyitotta meg. Ez az ábrázolásmód majd csak a XVI. században fog elterjedni. Az oculus azért is fontos festészettörténeti szempontból, mert az első kör alakú perspektíva.

Andrea Mantegna: Camera degli Sposi mennyezete
Andrea Mantegna: Camera degli Sposi mennyezete

Daniel Arasse Festménytörténetek című könyvében egy érdekes részletről ír ezzel a festménnyel kapcsolatban. A szokásos elemzések a kilenc puttóra koncentrálnak, ezek tökéletes elrendezésére a kompozíción belül (hárman a fiktív mellvéd előtt vannak, hárman mögötte és rákönyökölnek, hárman pedig a fejüket dugják át rajta), illetve ezek számára, mely szimbolikus jelentéseket rejthet (összesen kilencen vannak, háromszor három csoportban). Arasse viszont nem ezekkel foglalkozik, hanem a tizedik puttóval. Ha jól megfigyeljük a festményt, akkor ugyanis tíz puttó van és nem kilenc: a tizediknek csak a keze látszik, amiben egy kis pálcikát tart. Arasse értelmezése a tizedik puttóról: “Ez a pálca a freskó egy nagyon jól meghatározott pontjára, a terem legfontosabb átlójára mutat. A terem egyik felén félrehúzott, a másik felén leengedett festett kárpitfüggönyök vannak. A láthatatlan puttó pálcája a rejtett és a feltárulkozó, nem rejtett részt elválasztó átlóra mutat. Nyilván Mantegna tudatosan alkotta meg így a tizedik, rejtett puttót, hogy rámutasson a letakart és feltárulkozó részeket övező titokra.”

A harmadik Mantegna mű, amit megismerhettünk az előadás során a “Pieta” című festménye volt. Talán ez a festmény – melyet Vasari szerint a művész soha nem mutatott meg senkinek -, bizonyítja leginkább Mantegna kísérletező hajlamát a perspektívával kapcsolatban. A fekvő holttest szokatlan, a blaszfémia határát súroló beállításban jelenik meg: az előtérben a szögekkel átütött lábfejek láthatóak, amelyek így sokkal nagyobbak a szinte teljesen eltakart fejnél. A jelenet furcsa perspektívája erősen meghatározza a néző helyét: az ágy lábánál vagyunk, szinte ugyanabban a térben Jézussal, így meglehetősen intim közelségben kerülve vele. A kompozíció monokróm, és ez is segít hangsúlyozni azt az igazán figyelemreméltó szobrászati megoldást, amivel Mantegna ábrázolja a nedves lepedőt, amint a márványhoz tapad.

Andrea Mantegna: Halott Krisztus, 1490
Andrea Mantegna: Halott Krisztus, 1490

Források:
E.H. Gombrich: A művészet története
Daniel Arasse: Festménytörténeket
http://www.sulinet.hu (Művészettörténet)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s