Reneszánsz (1): Andrea Mantegna

A KOGART Galéria festészettörténeti előadásán készített és olvasmányaimmal kiegészített jegyzeteim.

Andrea Mantegna (1431 körül, Isola di Cartuna, – 1506. szeptember 13. Mantova) a térérzékelés, a perspektíva mestere és a quattrocento kiemelkedő művészegyénisége volt. Francesco Squarcione (1397–1468) festő fogadott fia- és tanítványaként kezdte el karrierjét Padovában, ahova szintén eljutott a XV. század közepére Donatello és Masaccio szellemi hatása. E.H. Gombrich ezt írja róla:

Mantegna is, mint Giotto vagy Donatello, az eseményt a maga egykori valóságában akarta feleleveníteni, de mást értett valószerűségen, mint nagy elődje. Az igények megnőttek azóta, Giottónak egyedül az emberi tartalom volt a fontos, igyekezett maga elé idézni a férfiak és nők mozdulatait, viselkedését az adott helyzetben. Mantegnát a környezete is érdekli.

Az előadáson három alkotását ismerhettük meg közelebbről. Az első az Imádság az olajfák hegyén című, 1458-ban készített festménye. A kép azért lényeges művészettörténeti szempontból, mert itt már látjuk, ahogyan a perspektíva mellett az emberi alakok anatómiája is beépül a festmény szerkezetébe. Fontos tudni, hogy ebben a korban a festők saját kísérleteik alapján érik el a perspektivikus ábrázolását, ugyanis még nincs egy egységes, kidolgozott és főleg leírt módszer, amit mindenki megismerhet és követhet. Ugyan Leon Battista Alberti A festészetről című traktusában leírja a perspektívát, de ez a korabeli festők számára követhetetlen, és nem is volt mindenki számára elérhető.

Andrea Mantegna: Imádság az Olajfák hegyén, 1455-6, National Gallery, Lodon. Kép forrása: nationalgallery.org.uk

A festményen Jézust látjuk, amint a kerubok egy csoportja előtt imádkozik, akik mártíromsága és halála eszközeit tartják a kezükben. Tanítványa, Júdás, aki elárulta őt, éppen egy nagy csapat katonát vezet le Jeruzsálemből, hogy letartóztassák miközben a többi tanítvány alszik. A festmény olyan művészeti kérdéseket tükröz, amelyek Mantegnát egész karrierje során foglalkoztatták. A festőt elbűvölte a klasszikus ókor művészete, ami itt abban nyilvánul meg, hogy az apostolok úgy néznek ki, mint a római császárok tógában álló szobrai. Egyikük úgy fekszik, hogy testhelyzete egyenesen a néző irányába mutat, ami technikailag bonyolult festészeti szerkesztést igényel, így igazán bravúros, de Mantegna szívesen kísérletezett olyan megoldásokkal, amelyek bevonják a nézőt a kép terébe. Ugyanakkor ügyesen használja a táj ábrázolását arra, hogy egyetlen képben mesélje el a történetet, a katonák vonulása a városkaputól a hegy felé pedig drámát kelt, és az idő múlását is sugallja. Kedvelt, gyorsan száradó temperafestékével olyan apró részleteket is meg tud élethűen jeleníteni, mint például a városfal egy-egy téglája.

1456-ban a mantovai Gonzaga család meghívja Mantegnát a mantovai udvarba, és kinevezik udvari festőnek. Itt megismerkedik Alberti építésszel. Ennek nyomán születik meg a San Giorgio várának északi tornyában lévő híres műve, a Camera degli Sposi. Ez az 1474-ben befejezett, szakaszosan elkészített dekoráció az olasz reneszánsz egyik legnagyszerűbb eredménye, mely komoly hírnevet hozott Mantegnának.

San Giorgio vára (a Palazzo Ducale épületegyüttes része), Mantova (kép forrása: it.wikipedia.org)

A Camera degli Sposi (Házastársak szobája) a hercegi család privát helyisége volt, ahol magas rangú vendégeket fogadtak. Ezért a terem oldalsó falai a hatalmi reprezentáció céljait szolgáló freskódíszt kaptak. Mantegna a hercegi udvart és környezetét festette meg: középpontban a Gonzaga-család összes tagja látható hajbókoló udvaroncokkal körülvéve, valamint maga a herceg, Federico Gonzaga.

Andrea Mantegna: A Camera degli Sposi északi és nyugati fala, 1465-1474, Palazzo ducale, Mantova, kép forrása: wikimedia.org

Az itáliai freskófestészet történetének korábbi évszázadaiban a térábrázoláshoz a festők úgynevezett doboztereket, valamint perspektivikus utcaképeket festettek a falakra, többnyire ugyanúgy, ahogyan a táblaképekre is. Az ilyen függőlegesen álló freskók sohasem mondanak ellent a meglévő architektúra szabályainak: azt a benyomást keltik, mintha az ábrázolt jeleneteket a falba vájt nyíláson keresztül szemlélnénk. Ezt a hatást Mantgena tovább fokozta a mantovai hercegi palota általa díszített szobájában, ahol olyan portrék és életképszerű jelenetek láthatók, amelyek a szemlélőt a figurák csaknem kézzelfogható jelenlétének élményével ajándékozzák meg.

Ez nemcsak az alakok szinte szoborszerű plaszticitásának és a tér meggyőzően kibontakozó távlatának köszönhető, hanem olyan illuzionisztikus fogásoknak is, amelyekkel a festő a képek szereplőit a valós tér architektúrájához kapcsolta. Ez leginkább a fiktív oculus-on látható: a boltozatra festett, az ég felé nyitott kivágás, mellyel Mantegna azt a meglepő élményt kínálja a szemlélőnek, mintha egy kút mélyéről tekintene fölfelé.

Andrea Mantegna: A Camera degli Sposi mennyezetén található Oculus, 1465-1474, Palazzo ducale, Mantova, kép forrása: wikimedia.org

Mantegna az architektúra áttörésével és az alakok di sotto in su (alulról fölfelé való) ábrázolásával a festői illúziókeltés új útjait nyitotta meg. Ez az ábrázolásmód majd csak a XVI. században fog elterjedni. Az oculus azért is fontos festészettörténeti szempontból, mert ez az első kör alakú perspektíva ábrázolás.

A harmadik Mantegna mű, amit megismerhettünk az előadás során a Halott Krisztus siratása (vagy Piéta) című festménye volt. Talán ez a festmény – melyet Vasari szerint a művész soha nem mutatott meg senkinek -, bizonyítja leginkább Mantegna kísérletező hajlamát a perspektívával kapcsolatban. A rövidüléssel ábrázolt fekvő holttest szokatlan, a blaszfémia határát súroló beállításban jelenik meg: az előtérben a szögekkel átütött lábfejek láthatóak, amelyek így sokkal nagyobbak a szinte teljesen eltakart fejnél.

Andrea Mantegna: Krisztus siratása, 1490, Pinacoteca di Brera, Milánó, kép forrása: pinacotecabrera.org

A jelenet különleges perspektívája erősen meghatározza a néző helyét: az ágy lábánál vagyunk, szinte ugyanabban a térben Jézussal, így meglehetősen bensőséges közelségben kerülve vele. A kompozíció monokróm, és ez is segít hangsúlyozni azt az igazán figyelemreméltó szobrászati megoldást, amivel Mantegna ábrázolja a nedves lepedőt, amint a márványhoz tapad.

A kompozíció erős érzelmi hatást kelt, amit a szélsőséges rövidülés is kiemel: Krisztus teste nagyon közel áll a szemlélő nézőpontjához, aki ránézve a dráma középpontjába kerül.


Források:

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.