Tér és idő a művészetben – előadásjegyzetek (3)

A “Tér és idő a művészetben” című előadás (SzM – Tettamanti Zsófia) során és az olvasmányaim alapján készített jegyzeteim.

5. Jelenések és víziók

Ha a reneszánszban a művészek célja az volt, hogy háromdimenziós kompakt (színházszerű) teret jelenítsenek meg, ahol a különböző figurák mélységben kerülnek elhelyezésre, és a néző egy fix pontból tekint a képre, az idő haladtával, a manierizmus korában, ez megváltozik. A manierista festményeken a tér összenyomódik, és a figurák  mintha a kép felületére lapulnának. Így már nem egy egységes, folyamatos és jól definiált teret szemlélünk ezeken a festményeken, hanem helyette egy részekre osztottat kapunk.

A manierizmus képviselői arra törekedtek, hogy képeiken a spiritualitást jelenítsék meg. Ha az előző korszakokban a kép és látvány között nem tettek különbséget, a manierizmus idején ez a disztinkció megjelenik: a festmény már nem egy “ablak a világra”, hanem előtérbe kerül a látvány fontossága egy festmény megalkotásánál. Láttuk, hogy a középkorban a festők szinte súlytalan alakokat helyeztek el egy végtelen arany háttérre, hogy az istenség birodalmát jelképezzék; a reneszánsz idején elkezdenek érdeklődni a természet és a test anatómiai megjelenítése iránt, mellékszerepet osztva a transzcendensnek – a Reneszánsz “a valóságot a belőle kivont ideákból és arányosságból építette fel újra, hogy az még valóságosabbnak hasson” (Zrinyifalvi Gábor). Dagobert Frey művészettörténész szerint a reneszánsz művészetben “a csoda egy ugyanolyan jelenség, mint bármilyen más esemény.” A manierizmus viszont új módot talált arra, hogy megjelenítse a földi és az égi világot, és ezért –  szintén Frey szerint –  a manierizmussal “a fenti világ behatol a lenti világba”. Ugyanakkor, a manierista festők hozzák előtérbe a mozgást, a dinamizmust: “Rájöttek, hogy a mozgás, a cselekvés, a változás nem mellékes, elhanyagolható momentuma a valóságnak, ahogyan azt korábban, egy idealizált rend felől elgondolták. Az első lépéseket a mozgás irányába már a reneszánsz megtette, de a manierizmus az az irányzat, amelyben a kísérletek megpróbálták továbbvinni, megújítani a látványparadigmát.” (Zrinyifalvi Gábor)

Bemutatott kép: El Greco (1541 – 1614): Agónia az Olajfák hegyén

El Greco: Agónia az Olajfák hegyén, 1610, Szépművészeti múzeum
El Greco: Agónia az Olajfák hegyén, 1610, Szépművészeti múzeum

A festményről: 

A Bibliából ismert jelenetet El Greco képzelete úgy tárja elénk, hogy az angyal hasonló szubsztanciából van megalkotva, mint a felhő, melyből leereszkedik, és ő a fény forrása, mely rávetül Krisztusra és egy glóriát képez köré. A serleg a kezében az eljövendő keresztre feszítést és a passió stációit szimbolizálja. Krisztus figurája vörösbe öltöztetve a lélek metaforája, mely kész elhagyni a testet. A törött fatörzs a kettétört élet és a halál szimbóluma, miközben a bimbózó olívaág az öröklétet jelképezi.

A tér megjelenítése és a képi perspektíva:

Az angyal és a Krisztus körüli tér anyagtalannak tűnik, a szikla mintha félremozdulna, az apostolok nyugtalanító álmaikban furcsa pózokat vesznek fel, és mintha lebegnének. Ők a földi szférát jelképezik, mely egyértelműen el van határolva az égi jelenségtől. A formák eltorzulnak, a testek elveszítik valóságos mivoltukat és az egész jelenet olyan, mint egy vízió. Az egész kép lapos, a kompozíciót a festő úgy alkotta meg, hogy tisztán elkülönüljenek a különböző részek a festményen, az emberi és az isteni szféra, és ezek nem mélységben helyezkednek el, hanem egymás mellett, vagy egymás felett. A víziószerű fény egy víziószerű teret hoz létre, melyben az alakok és a formák megnyúlnak,  és bár úgy tűnik, hogy ez a fény az angyalból árad, tulajdonképpen nem meghatározható pontosan a forrása.

Zrinyifalvi Gábor, akitől feljebb is idéztem, nagyon jól összefoglalja az egyik írásában azt a változást, ami a tér, a fény és árnyék, illetve a mozgás megjelenítésében jelenik meg a manierizmus idején, összehasonlítva az előző művészeti korszakokkal:

“A fény-árnyék játéka, erőteljes ellentétekként történő alkalmazása, a mesterséges fény bevezetése, a fény áradásának érzékeltetése éppen ellentéte a reneszánsz derűs és kiegyensúlyozott, az egész képmezőt egyenletesen betöltő fényeloszlásának. A gyakran átlósan eső vagy csak bizonyos dolgokat megvilágító fény széttagolta, felbontotta az addig egységes képmezőt, kiemelve a központi jeleneteket. […]

A korábban függőlegesek és vízszintesek egyensúlyban tartott kompozícióit gyakran az átlósan haladó tömegelosztásokkal helyettesítették. A perspektíva lehetőségeit kihasználva a nézőpontot elmozdították a kép középpontjából (békaperspektíva, madártávlat). Ennek eredményeként a különböző torzulások hozzájárultak a kompozíció dinamizmusához, mozgalmasságához. A képeket gyakran a centrifugális és centripetális erő feszültségében tartva komponálták meg. A jelenetek a kompozíciók örvénylő mozgalmasságával az események időben való létét próbálták hangsúlyozni. A reneszánsz perspektívának a függőleges és vízszintes tengelyeket és irányokat hangsúlyosan kiemelő kompozíciós elemei többnyire már csak virtuálisan voltak érzékelhetőek. Az előtér–középrész–háttér hármasságának téri rendjét felbomlasztották a görbült vagy túlzó perspektívák játékában. […]

A tér és idő új viszonya alakult ki a mozgás érzékeltetésének előtérbe kerülésével. Minél dinamikusabbak, összetettebbek a képen a mozgásra utaló jelek, annál kisebb a benne érzékelhető időintervallum. Egyetlen monumentális jelenetben egyesülnek az események, egymást áthatva, egymástól elkülöníthetetlenül. Ha a reneszánsz a transzcendenst lerántotta a földre, akkor a manierizmus és a barokk korszak a földi létet szellemítette át, a látott világ, a látvány, a hús-vér valóság itatódott át a transzcendenciával, ahogy Spinoza filozófiájában is. De ez a transzcendencia már nem azonos a kora középkorival. Az időfolyam egyes pillanatai váltak alkalmassá az áttranszcendált világ megmutatására. Az időfolyam tagoltságát ezek a kiemelkedő pillanatok konstruálják meg. Mégis, ez az idő már a történelem ideje, az emberi világot konstituáló idő. Kettős természetű; profán oldalát a tornyokon megjelenő óra mutatja. A minőséggel nem bíró egyenletes időintervallumok egymásra rakódásával szemben áll a történelmet konstituáló idő, amelyben “Isten akarata” érvényesül. Ez az idő nem jelezhető előre, nem kiszámítható. Az időfolyam előre nem látható módon időnként összesűrűsödik, összecsomósodik, kiemelkedik a hétköznapiságból, hogy szakaszokra bontsa azt, és megtörjön előrehaladása. Ezek a pillanatok egyedül állnak, s bennük a történelem sűrítetten van jelen. A kép célja ezeknek a kiemelkedő időintervallumoknak a megragadása, képként történő rögzítése. A képen megjelenő mozgalmasság, vagy a mozgást érzékeltető elemek által részeseivé válunk az összesűrűsödött, áttranszcendált történelmi időnek.”

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s